Hófödte erdő, puha hideg paplan
Csak a deszka van, alattam a katlan
Érzelmeim elzárom, gondolatom elfeledem
Hidegbe markolva vissza fojtom lélegzetem
A suhanást a semmibe lassacskán kezdem
Nem érdekel, mi történik akárhol a világban
Bár izgat, Ő mit rejt szívének zugában
Vajon Ő is gondol e rám ezen órában?
Fellököm magam és nekivágok az utamnak
Mögöttem hópihék zavarodottan kavarnak
Érintetlen terület min oly sebesen suhanok
Ha nem vigyázok könnyen bajba zuhanok
Szerencsémre általában csak puffanok
Majd felállok, s kitartóan tovább loholok
Hisz mindig ezt teszem, akarva akaratlan
Néha tanulok a hibámból, pedig elvakultan
Magam igazát hajtom egyre csak untalan
Ritkán látom be, hogy igazad van, elszúrtam
Hiába nem akarom, mindig elém derengsz
Egy kép, hogy átkarolsz, és szeretsz
Tudom ez az, mi tán már sosem lesz
Bár örökké remélem, hogy enyém lehetsz
Mert idebent lelkemnek csak Te kellesz
De gyávaságom örök mérget termeszt
Érzem csak a szám nagy, néha meginogok
Pedig mindig mindenkinek tanácsokat osztok
Bajom házában én a tutyimutyi gondnok
Öngólt lövök, magamnak rossz kártyákat osztok
Álmodok róla, de bankot sose fosztok
Most viszont semmi más nincs csak a ropogó hó
Körülöttem szállingózik a lefagyasztott jó
Mi átkarol és új erővel tölt fel
Ez a magány ellen a legjobb gyógyszer
Egyedül siklani egy magányos dombon
Úgy hogy tudom,
Az enyém az első és egyetlen nyom a havon
