Mi lenne ha?

Mi lenne, ha most kicsit visszabújnál?

Mi lenne, ha az élet baján annyit nem rágódnál?

Mi lenne, ha dacból kicsit alább hagynál?

Mi lenne, ha újra hozzám szólnál?

Mi lenne, ha picit hinnél magadnak?

Mi lenne, ha megtalálnád kulcsát a lakatnak?

Mi lenne, ha szárnyaink tárnánk a szeleknek?

Mi lenne, ha vége lenne végre e remek szerepnek?

Nap és Hold

Napnak gyermeke vagy

Tüzéből ő kovácsolt

Nálad szebbet se Isten

Se élő ember sosem varázsolt

Fényesen tündöklő pont vagy

Teremtődnél mérhetetlenül nagyobb

Legvágyottabb pazar ajándék

Kit valaha férfi szíve kapott

Gyönyörűséged végtelenéhez fogható

Érzelmed csak tiszta Szerelemben oldható

Én a Hold szülötte vagyok

Felettem sötét csillagos ég ragyog

Valóság helyett csak álmokat adott

Béke s szeretet ellenem egy oldalra állt

Árnyként tűnök fel, honnan fényed már tova szállt

Puha mancsán oson körém sűrű kétely

Tépett tollú szárnyán repít minden éjjel

Nem félek, nincs mitől, mindent temettem

Lelkemből szőtt lepellel feliratod elfedtem

Mit tettem? Elnyel a felismerés dermedten...

Tényleg?

Mit ér az élet? Szemembe nézve kérded

Nélküled nem tudom, súgom, s kezed kezembe húzom

Miért élünk, ha meg kell halnunk, s közben magunk vagyunk?

Azért, hogy végtelen szeretetet adjunk s kapjunk

Mi marad utánunk, ha már földdel keveredett hamvunk?

Egy érzés, egy nyom szívünkben, saját sorsunkra felkészülten

Miért küzdjek, hiszen úgy is csak egy lehet a vége?

Hogy út közben lelkünk örömét élje s ne félje

Honnan tudjam, jó irányba tart e a sorsom?

Én nem agyalok rajta, ez nem az én dolgom

Ösztön hajt e belülről, vagy a jeges értelem?

Szíved parancsol, de ehhez még ő is értetlen

Szerinted összetart Minket a végtelen véletlen?

Érzem, remélem, hiszem, ez tart életben!

Hozs Anna

Nem gondolok többet Rá, se csókjára

Se édes nyakára, se gyönyörű mosolyára

Eszembe se jut többé drága búgó hangja

Mivel fülem oly gyöngéden cirógatta

Ó az a pici pocak, az a varázslatos derék

Azok a pazar combok, az a feszes fenék

Elég volt! Memóriám most azonnal törlöm

Vágyaimat apró darabos facatokra őrlöm

Elmélázott délután

Omlásként gyűrt maga alá a délután

Lyukacsos szemfödővel takarva el pupillám

Illatozó álomvilág mi körül vesz momentán

Jelen valóm észrevétlen nyeli le a perceket

Óhajtozva döngetem kapudon öklömet

Lerángatott felhőmről a sivár szennyes valóság

Ellen szegülnöm felesleges határtalan ostobaság

Nélkülöznöm kell azt ami eddig annyira éltetett

Negédessé tette ezt a mihaszna céltalan életet

Elkergetve felőlem a kijáró szürke végzetet

Vérem lassan kering, kérdi, minek siessen

Ellustultak mozdulataim, minden tettem kedvetlen

Lézengek csak bolyongva saját magamban

Elutasítva mindent, mit élveztem korábban

Dermedté döbbenve véres váram dohos romjában

Lefelé kullog már a Nap fátyolos homályában

Elborítva a világot vöröslő pazar pompájában

Néha táncoló árnyékokat vetve a messzi távolban

Nevetve közli, este találkozunk álmomban

Integet, majd alábukik egy domb mögé fáradtan

A várakozós padon

Nem tudom megmondani miért, de ide kellett jönnöm

Úgy éreztem ezen a padon kell most kicsit ülnöm

Ott és úgy, mint ha most is csak Rád várnék

Melegséggel tölti el lényemet ez a lombos tájék

Lopva a bokor felé tekintek, hol fel szoktál bukkanni

Bár ha befordulnál, szívem meg sem tudna dobbanni

Megszokott, biztos nyugalom, jól ismert látkép

Próbálok nem agyalni, mielőtt érzelgőssé válnék

Fura, de érzem belül, hogy közelemben vagy

Még nem nyomott el mindent bennem az érzelmi fagy

Bár elkergetne ott felül az a túl ésszerű agy

De szerelmem elmozdulni innen nem hagy

Lelkem összecsomagolva kushad zsebemben

Még sosem voltam ilyen magányos az életben

Deken

Bágyadt szemmel próbálkozik a hajnal

Este,úgy érzem ma sem sokat alhattam

Sejtjeim egyetlen kérdés foglalkoztatja

Zendülő elmém egyedül ezt forszírozza

Életnek nevezett hanyag silány kópia

Legbelül, öröm s mámor rajzolt utópia

Néma sikollyal ég felé tátogok irányodba

Ügyetlenül saját magam mellé roskadva

Nyilaló érzelmek kavarják az ülepedett port

Keservesen emlékeztetve arra, mi volt

Könyörnek helye nincs, kérdés ezer van még

Elfogadva mit dühödten arcomba kapnék

Lépnünk kellene, együtt, egy irányba

Lehetetlen szerelmünk elpazarlása

Landolt

Megérkezett a vágyott pillanat, s tova is szállt

Láttam a leszálló gép eltűnő színes farktollát

Úgy vártam már, mintha hozzám jött volna

S nyakamba szakadt a borús ég nyirkos búja

Oly közel volt, én mégis nagyon távol

Rebbenés nélkül szárnyalt tova el a tájból

Keserű eső kísért hűségesen borongós napomon

Most áztatom lelkem édesre erjedt gyümölcs boron

Rá gondolok, éppen csak egy nyújtásnyira van

De az izom cserbenhagy erőtlen lábamban

Részegülten ajkamon a szavak csak gagyognak

Legbelül érzelmeim konokul egymással harcolnak

Motor berreg fejem felett, új gép csípőn emlékeztet

Lelkem kínzó fájdalom testemmel számadást végeztet

Soraim halványulnak, értelmük eddig se sok volt

Érzem, szívemben egy újabb parázs fénye húnyt

24 óra

Eljött a régen várt nap, már csak 24 óra

S vissza száll galambom a városszéli Ferkódombra

Letelt a küldetése, véget ért a misszió

Mégsem szaladhatok felé, kart tárva, hogy jaj de jó

Hiányoztam neki? Gondolt e rám? Akar e látni?

Ha erre gondolok gyomrom jelez, irány ...

Emészt az ideg, s én vele eszem saját magam

Még sosem éreztem milyen ennyire az aljban

Eddig azt vártam, visszatérjen a messzi távolból

Most azt, észhez térjen az ott átélt káoszból

Eszébe jussak, keressen meg magától

Addig is merítek a végtelen magányból

Beszélni, kiadni magunkból, s a másikat hallgatni

Túláradó érzelmeinket nyelés nélkül nyakalni

Aztán lesz valahogy, olyan nincs, hogy semmi sincs

Szerelme megigéz, simuló puha prémes bilincs