Búcsúlevél a Tüzek Istennőjétől

Kedves Hölgyem!

Bocsásson meg, hogy csak így lenőzöm, ennek egyszerű az oka, Ön a tüzek Istennője, ki kegyetlen, s olybá tűnik ostoba. Bár kívántam már nem egyszer, vágna végig hátán urának láncos ostora, nem ezért zaklatnám, mégsem volnék goromba.

Ezennel kiírnám életemből! … ha tudnám, de nem megy eme tett, hisz Ön számomra oly sok kedves dolgot tett. Várjunk csak! Mit is? Hirtelenjéből egy sem megy, hisz mit okozott, abban nem volt semmi köszönet. Lehet, én láttam szívében csalfa lángot, de félrenéztem, hisz ahogy ábránk mutatja, az csak megszokásból parázslott. Látom, nem esnek jól, túlfűtött lényének ezek a szavak, mint a vízililiom s tavirózsa csokor, miért aznap elváltak fejek s nyakak. Na jó, nem igaz, lehet nem ez volt a virág neve, s nem is halt meg senki, de felesleges lett volna, hisz kegyed száját se ujját napokon át irányomban nem hagyta el semmi. Utána is csak hebegett meg habogott, a növényhez kellő víz káros hatásának tudtam be e nyomokat, míg kedvesem, maga betegségnek színlelte a dolgokat. Vagy nem játszotta, nem tudom, s nem is érdekelne, bár tökéletes volt a hírzárlat, ha esetleg engem kérdezne, mégis egy gyönge kérdés, mi mondókámba, lehet illeszkedne, ha nem, hát bocsánat! Miért? Ennyi lenne az együgyű kérdés, s jön hozzá a magyarázat, bocs hogy általánosítok, de ne, mint minden nő, félre értve hülyeségen játszhasd a … ne haragudjon, most meg tegeztem, fene a gúnyámat, most hogy mondjam tiszta szívvel azt, hogy bocsánat? Azt hiszem, nem fogom, ez lesz a megoldás, hisz úgyse hallgatna meg, s így ajkamat is kerüli a hazudozás. Hisz a miért nem arra bátorkodna vonatkozni, hogy kegyed meg én… Bánja a kánya, keverek s majd újat dob a kártya, ön meg, mint láttam nem kell félteni, mármint ha, mit mondok tetszik érteni. Az érdekelne engem csak csupán, ezt az egészet miért kezelte kegyed ily bután? Rossz szöveg, tudom, de arra gondolom nem gondolt, a másik fél lehet, félti, s ez alatt aggódva tombolt.

De úgy tűnik egy letűnt világ letűnt reményének gyümölcse, ha eztán önre gondolok, jusson eszembe az a kevéske, mikor kedvessége, mosolyt csalt perceimbe. Vagy haragudnom kéne? Ön szerint, az jobb lenne? Ilyenkor hová veszett isteni bölcsessége? Tudja mit! Tudom már, mit teszünk, miközben egymástól érzéketlen búcsút veszünk. Kimutatkozunk, ennyi s kész, mintha bemutatkoznánk, csak fordítva az egész.

Kegyed úgy is légnek néz, önnek nem lesz nehéz, én meg csak tudnám mire fel ez az egész. De sebaj, tán úgy hozza a sors likas bárkája, egyszer még belebotlunk egymás lábába. Akkor, ha úgy gondolja, nézzen a szemembe, majd csak halkan dúdolja, labamba, erre én odahajolva, belesúgok a vadonba, isten hozott újra a karomba…
Doh! Addig meg legyen tüzes s kegyes, hisz mint istennő tökéletes, miképp választ ad saját magának a kérdésekre, s tán egyszer majd felfigyel az értékekre, s ez által nem lesz gyenge.

Örültem, hogy ismerhettem, tisztemet eztán is tisztelettel, teljes foggal, egészében, ellátom rendíthetetlen

Az izzó katlan őrzője, a fortyogó ínyenc nedű főzője, Satanus, aki visszatakarodik oda ahová való, míg ismét teljes nem lesz!

Imádat és függőség, éles szavak

Nyereg túloldalán ők fogadnak

Maradva plátóin elfojtva szenvedek

Hogy üljek középre? Segítsetek!

Csak szeretet, tán már szerelem?

Miért pirulok, s izzad tenyerem?

Érdekel mit mond? Csak melleit bámulom?

Remélem sikerült szám nyál csorgatva tátanom

Órákon át csacsogni, vagy hozzá se szólni

Nem tudom már, mit is kéne tenni…

Van hogy nem kellenek hűtlen szavak

Egy érintéstől bomlanak le verbális falak…

Van értelme? Se versemnek, se az életnek

Ám én mégis tiszta szívből élvezem hogy élhetek!

Reinkarnáció

Ha meghalsz, patak leszel? Tiszta, kék és ragyogó?

Apró falvakba girbe-gurbán betérő, életet hozó?

Megfáradt utazónak felüdülést, új erőt adó?

Hosszú életű? Szeszélyes? Mindent akaró?

Tisztaságod mocskolni, senki ne merje

Próba tévőt a sors bottal rútul el verje

Tükrödön nap sugára arany hajként úszik

Vidám ábrák tánca, mibe színes mező tarkít

Ha meghalok füst leszek? Koszos, szürke, mocskoló?

Városokba sunyi alattomos módón osonó?

Létet mérgező, fáradhatatlan rothasztó?

Szétterült? Végtelen? Fullasztó?

Tisztaságod mocskolni. Mégis csak merjem?

Persze! A Sors újra rútul elverjen?

Tükrödön nap sugára arany hajként úszik

Felette a szürke füst áhítozva kúszik

Te tenger leszel, mindent uraló óceán

Mélyen lenn elzárva, én leszek a kapitány

Háborogni támad felszíned, életeket ragadván

Belsődben ott leszek, mint feszítő magány

Ha egy hullámod száraz partra kivetne

Elmorzsolt könnycsepp lennék szemedbe

Ki is vagyok?

Honnan tudhatnám, ki is vagyok,

Ki is vagyok, s mit akarok?

Durva, selymes fátyolszerű nyugtalanság

Szenvedéllyel kacskaringózva vezeti kezem

Vagy ez lenne tán a merész vak tudatosság?

Mi után epekedve sóvárog rendületlen lelkem

Megalapozottan centralizált empirikus harmónia

Lét zöngéjével beteljesült mámoros ritmika

Pezsgő, fékezetlen, rezonáltan nyikorgó

Csendes, hűvös, édesen élesen érdes

Kemény fehér fénytős félénken átlátszó

Szürke napok zöld egyhangúsága

Mosolyod csempészett szín kavalkádja

Ritka felismerés tiszta ködös homályban

Izgalom, bizalom, nyugodtság, remény s derű

Egyetlen lüktető energiakapocs setét éjszakában

Ez nem én lennék, nem én egyedül

Mélységes gubódzás kedvtelenül

S ha sós csepp ül ki szemed sarkába

Lassú rontást zúdítok ez átláthatatlan világra!

Bíbor borostyán vöröslő aranya lepi be érzetem

Nektárt levedző méz szivárog át lelkemen

Kezed ismét békét lelt kezemben