- Mire jó, az érintés?- ült föl hirtelen, majd nézett kérdően rám- Miért kell? Miért fontos ez ennyire? – Finoman felvonta a szemöldökét és az angyali hajzuhatag alól kacéran kikacsintott. Másnak tán nem tűnne kacérkodónak, főleg nem egy ilyen kérdés után, de tudom, Ő is ugyan azon gondolatokkal játszik el. Vagy viaskodna? Na, ezt én sem tudom eldönteni mivel mindkét érzés tábort vert arcán, és úgy látom, igen jól megvannak egymás mellet.
Szóval a labda pörög a levegőben, várva a lecsapásra. Rajtam a sor, hogy szavak kecses folyamába rendezzem gondolataimat, már ha képes leszek mondatokba foglalni érzékeim és érzéseim sugallta gyönyört, majd előszedve legmagabiztosabb és legnagyképűbb arcomat, általánosítva kibököm:
- Ez mindenkinek más… - na bumm, assz’em egy költő veszett el bennem, de valahol borzasztó mélyen – és olyan megfogalmazhatatlan.
Vannak olyan helyzetek, mikor nem szabad kinyitnunk a szánkat, nem szabad megszólalnunk, főleg nem, ha tudjuk, nekünk van igazunk, hanem csendben várni kell a megfelelő időpontra, a másik belátja tévedett, mert az mindig eljön, és na, akkor, jól irányzottan egy ecsetvonással fel kell rakni a pontot az i-re. Na, ez nem ez a helyzet volt. Először is, mert erre a kérdésre tényleg mindenki másra asszociál, mást érez és tart fontosnak, ergo nincs rá lexikonban fellelhető sablon válasz, saját magunkat kell megmutatnunk, és az biza piszok nehéz tud lenni. Numero kettő, várja a választ, szóval rögtönözni kell.
- De nem! Nem így! Neked például milyen?
Válaszolni kell. Nincs mese, nem az általános érzés maszlag kell, hanem hogy én mit érzek. Szóval csípőből.
- Bizsergető – brávó- olyan kellemesen lágy és selymes. Az ujjaim végén, először, aztán szépen lassan végigfut rajtam. – és a turbórudiban kezd el halmozódni.
- Utálom, ha megérintenek. Én sem érintek meg senkit, ha nem muszáj.
Na, bakker. Belecsaptam. Szóval nem általánosítunk, magunkról beszélünk, de azé’ véletlenül se például egymás érintéséről, ami megjegyzem ágyon fekvő lenne, ugyanis nem egész 5 centiméter választ el egymástól bennünket. De megértem ezt a leküzdhetetlenül áthidalhatatlan hatalmas nagy szakadékot, ezért támogatom, hajnali három órakor beszélgessünk azokról, akik mindkettőnket tökéletesen hidegen hagynak, mindenki másról.
- Jó, gondolhatod azért nem ez fut át rajtam, ha hozzám érnek a buszon. Én se szeretek másokat érintgetni.
- Egyszerűen utálom, ha bárki is hozzám ér! Gusztustalan és fúj!
Közbe kell lépni, mert ez így nem jó irányba mutat. Méghozzá gyorsan.
- Mégis hagyod, hogy hozzád érjek. Ráadásul nem is egyszeri alkalomról van szó…
- Jaj, nem rólad beszélek. Te nem vagy idegen. Bár néha azt is utálom, mikor te érsz hozzám.
Na kösz.
- Az érintés az intim. Engem ne érintsen meg bárki. De kell. Éreztetni és érezni. Hogy nem csak a hangját hallom, hanem érzem is magam mellett, a testének melegét, a borostáját, a kócos haját vagy akár a pocakját. – Tessék, ennyit az általánosításról. Máris visszakanyarodtunk ide a kis tetőtéri kuckóba. Bár persze, ez a jellemzés nem rólam szól, legalábbis ha rákérdeznék, hogy mi, akkor tutira ellenkormányozna, hogy nem, de azért mégis érdekelne, hogy miért húzza elő csak így kisujjból a klónomat, és kezdi el szeretni. Mert mondhatnám, ez azért már igencsak közel áll ahhoz az „sz” betűs állapothoz. Nem, nem a szopásra gondolok, bár ez bizonyos nézőpontból akár még igaz is lehetne.
- Azért örülök, hogy nem mindig tartozom az idegen kategóriába. Ez megtisztelő! Persze csak akkor, ha épp nem utálod, ha hozzád érek- Bingó, eastwood pofa a helyén, és a várt hatás nem maradt el.
- De nee, ez nem olyan! Ne csináld már. Most utálsz?
Imádom mikor ilyen. Azt hiszem, a korábban emlegetett helyzet, mikor szájzár van, most érkezett el. Nem kell bevágni a durcát, bunkózni, vagy játszani az Oscar-díjas sebzett szívet. Annyit kell csupán megtenni, egy kimért mozdulattal szemöldökfelhúzást váltani, és kibírni röhögés nélkül. A többi jön magától. Mint most is. Kapom a vízilovat a fejemre, vagy kétszer. Még szerencse hogy plüss. Most lehet ilyenért utálni?
- Szóval akkor ezt is utálod? – Példásan utánozva az épp ébredő oroszlán fürgeségét kihasználva hogy csiklandós, vadul belekezdek az Öröm óda egy néma felvonásának eljátszásába, talpát használva hangszerként. Pompás kezdés után vad folytatással megkapom a női kórust is, ami avatatlan fül számára úgy hangozhat, hogy „ wjááájjájújjájjújfújjájjúj wáááááááááá”. Nem tehetek róla. Ha vízilóval izgatnak, valahogy mindig zenélni támad kedvem.
Rövid pihegés után, elheveredve az ágyon, egy pillanatra lehunyom a szemem és csak élvezem a pillanatot. Mikor újra engedem beszűrődni a halovány fényt egy vidám sziluettet látok mellettem. Hason fekvő csodás női test, ritmusra lágy légtáncot járó pici lábakkal, amint épp cigarettát sodor. Persze csak a nagy idegre való tekintettel. Rendez-rendez-visszahajt-nyálaz-lesodor-leüt. Majd a számban érzem hirtelen a puha kis szivacsot. Újra nekiugrik a folyamatnak, ledarálja szinte két szempillantás alat, majd fél perccel később mindketten kékes karikák és pamacsok tengerében úszunk. Apró kék bogra ismét rám szegeződik, rezzenéstelen figyel, mégis nevet a pillája, majd miután úgy gondolta eleget csodáltam már a gyertyafényben szikrázó szemét, gonoszul oldalba vág. - Kegyetlen vagy. Tudd meg!
- Áágrh! Nem is. Te viszont az vagy tényleg!
- Tudod jól, hogy iszonyat csikis vagyok, és nagyon utálom.
- Akkor lehet, hogy nem volt véletlen, nem gondolod?
- Kegyetlen vagy.
- Az!
Ezzel hirtelen egy pillanatra magamra maradok a szobában, hiába fekszel mellettem, és csodálod a gyertya lángját, látom, messze magasan a felhők felett szállsz a madarak dalával és egy réten fekszel, ahol magadhoz öleled a mező összes illatát. Mit kéne ilyenkor tenni, nem tudom, de szerintem tökéletesen megfelel az elnyúlós, füstölgős várakozó pozíció, hisz nem sokára landolsz.
Bizser. De honnan is jöhet? Megvan, a fülemből! De mit hallok, amit nem hallok, de mégis bizsereg? Más érzés, főleg mert már a fülem körül is érzem, ráadásul négy különböző irányban oda vissza. Pardon, öt. Az érzéshez tartozik egy apró kecses kéz is, ahhoz váll valamint a többi alkatrész, és azt hiszem újra mellettem vagy. Lehet még közelebb is jöttél egy picit. Vagy nem is picit.
Tehát ennyi volt a nagy csata, melyet nem nyert meg és nem is vesztett el egyikünk sem. Már ha leszámítjuk a csiklandozott talpat, és a cirógatott fejemet. Szóval ugyanott tartunk, mint öt perccel ezelőtt. És mégsem…
Eltelt jó pár nap, tán már egy hét is, de az óta tudom már miért fontos az érintés. Színes madzagom sincs, pontosan milyen messze is vagy most tőlem, de ez nem lényeg. Lehetnél akár otthon, vagy csak a mellettem levő szobában, nem a távolság a lényeg, hanem, hogy olvashatom a gondolataidat, hallhatom a hangodat, még a rólad készült képet is nézhetem, mégsem olyan, mintha itt lennél. Nem szaladhat végig éhes ujjam hajad aranyló koronáján, nem pihentethetem meg édes nyakad ívén, nem kóborolhat hófehér bőrödön. A bizsergés megvan, ha erre gondolok, de az sem olyan. Nem az ujjbegyemből indul és terül szét testemen, hanem az agyamban érzem és onnan nem is megy sehová.
Sötét van, csend, hideg és egyedüllét. Ez a mondat valami zord képet festhet, mégsem az. Nem kell a fény, mert csak rávilágít olyan dolgokra, amiket nem akarok látni. A hideg nem kell, de velejárója annak az apró parázsló vörös pontnak a kezemben lévő bagó végén, így el kell fogadnom, hisz valamit valamiért. A csend csak segít. Még nem tudom, megőrülni, vagy rájönni valami igazán fontosra, de érzem, segít. Egyedül a magány, ami felé nem tudok kerekedni. Nem vagyok egyedül a házban, még csak a szobában sem, hisz a cicák a megszokott helyén békésen szundít, mégis úgy érzem, egyedül lebegek a nagy büdös semmi közepén, és még csak azt se tudom eldönteni, zuhanok e vagy emelkedek, mert se alattam se felettem, egyáltalán körülöttem nincs semmi, amihez viszonyíthatnék. Tehát lehet, csak lógok. Vagy függök. Igen, ez lesz a legjobb szó. Emlékképeim itt keringenek körülöttem, olyan sebességgel cikázva, nem csoda, hogy eddig nem vettem észre őket. Én pedig beléjük kapaszkodok. Megtartanak, sőt felemelnek, és puhán leraknak egy piszkosszürke pamacsra. Amint talpam hozzáér, mint a sebből kipréselt méreg, úgy szivárog el a szürkesége, s szemem előtt válik mennyei fekhellyé.
Le kéne tennem a fejem. Az lenne a legjobb. De mégse, hisz ki tudja mi lesz. Istenem, de puha. Egyszerűen, mintha körém öntötték volna. Egy picit a szememet is lehunyom. Bizsergés… De nem a fejemben, nem az ujjaimban. Tán ez lenne a szívem? Majd egy hang. Egy ismerős és oly kedves égi dallam…
- Mire jó, az érintés? …
