Szép, jó reggelt!
Kezdhetném ezzel, ha igaz lenne. De sokkal inkább fedné a
valóságot, ha azt mondanám, szebb és jobb reggelt. Pedig a reggel fizikai
valójában tényleg szép és jó volt. Csak az ébredés volt pocsék. Megint. Most
már megszámlálhatatlanadjára. Hülye egy szó. Nem is biztos, hogy létezik. De
olyan mintha azt akarná kifejezni, én ezt még számolni is szeretném, mert
élvezem és jó nekem. Akarja a hóhér. De azért azt sem mondanám, hogy csak úgy
vannak, és nem tudok velük mit kezdeni. Ördögi egy kör.
Szóval reggel megint sikerült úgy ébrednem, hogy nem tudtam
hol és mikor vagyok. Pedig nem piáltam, nem bódultam, csak lefeküdtem aludni.
Álmomban pedig megint olyan dolgok történtek, amik a valóságérzetemet tették
próbára. Ismét sikerrel. Miért is? Mert azt hittem most is, az álmom volt a
valóság, és ami valójában van, csak egy rossz álom. Ennyi, ilyen egyszerű. Vagy
mégsem? Kicsit olyan ez, mint a dagály és az apály. Néha csak visszahúzódva
érezteti, hogy nem tűnt el, ott van, csak idő szerint kivár, majd mikor
megérett, nagy és erős hullámok képében mutatja meg igazi valóját. Bár ezek
szélsőségek, és a tényleges valója pont a kettő között lenne, de nem csak mi
emberek nem tudunk a kiválasztott aranyközépen maradni, a lelkünk sem. Pedig
mennyivel egyszerűbb lehetne minden. Bár így jobban belegondolva, a természet
azért érezteti, hogy mi a helyes arány…
Mire gondolok? Például arra, hogy nem múlik el nap olyan óra
nélkül, mikor ne gondolnék erre az egészre. Na nem, nem az álmaimra, hanem arra
a személyre akivel álmodok. Néha már tényleg úgy vagyok vele, nem vagyok
normális, és ez már beteges függőség, aztán rá kell jönnöm, nem erről van szó,
pontosabban nem konkrétan erről. Ezt inkább annak hívnám, hogy tényleg
szeretek. Most is, így is, valóban. Aztán rájövök arra is, a múlttal
kapcsolatban ezt az egészet a hajamra kenhetem. Mint ahogy azt is, amire
szintén rájöttem, hogy ez az egész miattam történt így, én voltam a felelőse.
És azért történt meg, mert meg kellett történnie, én akartam így. Csak akkor
nem tudtam róla. Az megint egy érdekes tény, hogy ehhez majdnem 20.000 óra
kellett, majd egy év. Én váltottam ki az összes csobbanást, amik a hullámokat
keltették, én mondtam és cselekedtem mindazt, amik ide vezettek. Ezeket nem
veszem számba, nem erről akarok beszélni, elég volt a múlt boncolgatásából és
annak marcangolásából. Tanultam belőlük, belátom, mi több átlátom a dolgokat,
és legjobb tudásom szerint tartom magamat.
Hogy mihez is? Ahhoz, hogy boldogságomat csak örömből tudom
építeni, nem pedig siralomból. Ahhoz, hogy egy őszintén kérdezzek olyat, amit
tényleg meg akarok kérdezni, mert ezerszer többet ér mintha százszor csak
kérdeznék valamit. Ahhoz, hogy először magamat kell elfogadnom és szeretnem
ahhoz, hogy utána mást is szeressek és elfogadjak. Ahhoz, hogy… és sorolhatnám még tovább és
tovább.
Erősnek kell lennem, de nem abban, hogy megtiltom magamnak,
hogy azt érezzem, amit érzek. Eddig ezt tettem, és bele is roppantam. Abban
kell erősnek lennem, hogy ezt az érzést mindamellett, hogy pozitívan fogom fel,
arra használjam, hogy tovább hajtson, hogy motiváljon, és ne hátráltasson. Hisz
mindig minden azért történik úgy ahogy történik, mert én akarom azt, hogy így
történjen. Ez az egész rólam szól. És onnantól kezdve, hogy ezt ténylegesen fel
is fogtam, képes vagyok igazán szeretni. Magamat és másokat is.
Visszaolvastam soraimat és kacagnom kell saját magamon.
Mintha azt mondtam volna ki, innentől kezdve hedonista leszek. Pedig nem.
Mármint egyáltalán nem erre gondoltam saját magam szeretésén. Persze az is
benne van a pakliban, hogy erre senki sem gondolt, csak magamat ismerve már
erre asszociáltam.
Úgy gondolom a harmónia, a megfelelő arány a kulcsa
mindennek. Mindent lehet, de csak amikor
annak ott az ideje, és nem akkor mikor eszembe jut. Az egy nagy cél mellé sok
pici vágy is kell, hogy legyen, ami folyton tovább visz. Hogy érezzem a sikert.
Mert már az is siker, ha képes vagyok tartani magam az elhatározásomhoz. Ha ezt
sem tudom értékelni, miről beszélünk? Jutalmam annak a sok pici vágynak a
teljesülése. Kell, hogy érezzem, tényleg jó irányba haladok az utamon, nem csak
rovom a monoton kilométereket, lehet észrevétlen körbe-körbe. Az út akkor
izgalmas, ha gyönyörködtető és érdekes az azt körülvevő táj. Mit kell tennem
ezért?
Elcsépelt, de kilépni a komfort zónából. A biztonságos,
langyos állóvízből. Nem egyszer, nagyon, hanem minden nap, minden reggel, és így
tovább haladva, megtenni mindazt, amit meg kell tennem, még ha viszolygok is
tőle. Ez a viszolygás a határvonal a pocsolya és a patak között. Ha átlépem,
elkap a sodrás, és előre haladok, sosem vissza. Olyan mintha ejtőernyővel a
hátamon a gép ajtajában megtorpannék a vágyam teljesülésének küszöbén. Én
akartam ejtőernyőzni. Szabad akaratomból vettem fel a ruhát és szálltam be a
gépbe. Én állok a küszöbön. És akkor a legfontosabb, én miért nem akarom
megtenni? Mert félek az ismeretlentől? Mert nem bízom magamban? Nem bízom a
társaimban, vagy a felszerelésben? Nem bízom a gravitációban? Ezekre a földön
állva is gondoltam, nem? Akkor miért volt ez az egész tortúra, miért csináltam
eddig ezt az egészet, miért fektettem bele időt és energiát?
(jó persze tudom,
hogy most az első gondolat lehet az is, hogy ha már fizettem érte miért ne
tenném meg, de úgy gondolom a pénz maximum egy felhasználható segédeszköze
lehet a boldogság elérésének, nem pedig kiváltója, vagy célja)
Mindezek mellett még sosem ejtőernyőztem. Pedig nagyon
szeretnék, és amint lesz rá módom a lehető legtöbb válfaját ki is próbálom.
Pedig nincs egy bázisugró testalkatom. Nem is ez hajt. Érdekel az adrenalin
bomba, milyen magasból kiugrani, szabad esve suhanni, majd a végén nyugodtan
leszállingózni a földre, és szintén érdekel milyen az a végtelen nyugalom és
béke, mikor a földről elrugaszkodva a szél szárnyán órákig csak siklok a táj
felett, pont azzal feledve parányságom, érzem ténylegesen milyen pici pontja is
vagyok ennek az egész mindenségnek, és tényleg minden azért van, mert azt
akartam.
Befejeztem, és nem csak az előző nyelvtanfacsaróan hosszú
mondatomat, ezt hosszúra nyúlt reggeli eszmefuttatást, hanem a sopánkodást és a
siránkozást is és az összes többi olyan hülyeségemet, ami csak gátol. Álmaim legyőzhetetlen
kalózhajójára pedig úgy is felszállok, mikor annak eljött az ideje, mert én döntöttem
így!
Neked pedig, Ki ezt most végig olvastad, kívánok boldog és
csodás napot! Mert csodás dolgok minden nap történnek!
;)
