Elvesztettelek, de
nem én akartam így
Leírtál, s nyakamba
raktad e cipelhetetlen kínt
Undorodva mondtad
nekem az utolsó szavakat
Taposva a bennem élő
mihaszna vágyakat
Aljasnak titulálva
még meg is aláztál
Sikamlós kitérőkkel
porig gyaláztál
Ítéleted, én többé
már nem érdemellek meg
Tönkre vágta
szívemet, s szerinted épelméjűségemet
Ám míg élek, a remény
fűti fel összetört lényemet
S a tudat, rám
kacsint még szép szemed
Dühöngök,
valahányszor végig pereg előttem ez a kép
Ürességem támasztja
testem, mi kívülről ép
Haragszom e?
Szerinted? Még szép!
Amúgy nem igaz, mert
én is rengeteget hibáztam
Lehetetlen dolgokért
konok módon vitáztam
Keresztbe font karral
saját szabadságom ódáztam
Ugyanakkor csak
kedvedben járni próbáltam
De jaj nekem, ezzel
már mire megyek
Egykedvűség, mitől az
élet igen remek
Persze álmodok, s
benne testem remeg
Reggelente az egész
szoba velem pereg
Elcsúszott nappalok,
kurta éjszakák
Szorosra húzzák
nyakamon a kalodát
Sistereg csak épp az
eddig izzó köröm
Zendül ellenem
lényem, túlnőttem bőröm
Ingerli fantáziám a
Való, mit Benned láttam
Óraműként záródott
körém álomtéglákból szőtt váram
Beletörődök
döntésedbe, mert így is szeretlek
Elengedlek, ha kéred,
bár ettől belül temetnek
Levetettem lelkem
ünneplőjét, vissza a sötét gúnyát
Eltűrőm barátaim
felém irányuló maró gúnyát
Nyelek egyet, s
törésig egymásnak feszített fogakkal tovább lépek
Utálkozzak inkább,
mert azzal sokkal többet érek?
Gőgöm ezt diktálná,
de vele nevezőre sosem térek
Választottam, hisz
úgyis döntéseim súlya szerint mérnek
Átkot vontam magamra,
felismertem, s letéptem
Segítve ezzel
maradásom még ebben az életben
