- Szívem, megjöttem!
- El sem hiszem! Merre jártál eddig? Tudod mennyi az idő?
- Kicsivel múlt fél tizenkettő. Gondoltam hazasétálok, tudod hosszú napom volt.
- Persze, és az ennyi ideig tartott? Idáig érzem az alkohol bűzét rajtad. Én itthon halálra izgultam magam, mi lehet veled, nem jelentkezel, valami bajod történt, leütöttek, te meg egyszerűen leültél vedelni a haverjaiddal, és tök részegen hazaállítasz éjnek évadján. Nem szégyelled magad?
- Életem, te is tudod, hogy nincs igazad most. Inni tényleg ittam, de nem vedeltem át az éjszakát valami kocsmában.
- Egyedül mi?
- Igen. Kicsit ki kellett szellőztetnem a fejemet, és hallani akartam a gondolataimat.
- Szóval ez neked itthon nem megy? Akkor minek élünk együtt? Minek mondod, hogy szeretsz? Hazug barom!
- Gyere vissza kérlek! Ez most mire jó? Te vagy a mindenem
- Azért készítesz ki? Ez olyan mintha láncfűrésszel simogatnál jeges szélben! Te alávaló érzéketlen…
- Ezt neked hoztam…
- Azt hiszed, ez majd mindent szépen elrendez? Tudtam én, hogy vaj van a füled mögött! Tudod mit, nem érdekel! Dugd fel ezt a csokrot! Én ezt már nem bírom, adj egy ezrest most azonnal, mindjárt jövök!
- Tessék! De hová mész? Hallod? Felelj már!
Koppan az ajtó, halványan dereng a lámpa fénye, homályba borítva a teret. Recseg ropog a fa lépcső felfelé a galériára, és már csak pár vontatott lépés az ágy. Ennyi, poló, gatya, zokni le, engedni a gravitáció ólom súlyának, és a fáradság jeges kezének. Így kell kizuhanni a valóságból, át a puha álmok világába. Nyugalom, béke, harmónia, olyan, mi tán nem is létezhetne ennyire, ám mégis túl valóságos. Forró, lüktető, de súlya van. Mozdul és elernyed majd újra és újra. Kinyílik a szem, a felhők eloszlanak, újra sötét szoba, és egy meztelenül lovagló pazar test a másikon. Ennyit az alvásról.
- Te mit csinálsz?
- Fogd beeeh…
- Tee…
- Csend! Engedd el magad! Hhh! Ha már vagy annyira dög, hogy be se néztél a konyhába! Ááhh!
- Azt hitteem, hogy…
- Te csak ne hhhhiggy!
- De bébi, ezt nem bírom sokáiiiiiiii...
Csatt! Majd megint.
- Ezt most miért kellett! - Kussolj! Már alig bírtam magammal, de haragszom rád! Nem érdemled meg az élvezetet!
Néma csend. Perceken át. Kínos hallgatás. Egy hangtalan könnycsepp csöppen, majd felszakad a gát, és elszabadul az özönvíz.
- Te semmibe veszel engem. Le se szarod mit gondolok vagy érzek, csak magaddal vagy elfoglalva. A te napod, a te melód, a te gondolataid és a te problémáid. Mindig csak te, mintha én nem is léteznék számodra. Egy rabszolga vagyok melletted! Főzök, mosok, takarítok, kielégítelek, és semmi köszönet, hála vagy kedvesség nincs irányomban felőled. Egyszerűen kihasználsz…
- Ezt hiszed?
- Ne szólj közbe! Egyszerűen megalázol! Az is megfordult már a fejemben, hogy én már csak az itthoni kapcád vagyok, és másnál keresed az örömöket, mást szeretsz…
- Drágám, sajnálom tiszta szívemből, hogy így érzel, de várj, kérlek egy kicsit. Csak egy pillanatot!
- Most meg hová mész? Hallod gyere vissza. Mit keresel a kabátodban? Tudod, ha most egy … áhh, de ezt nem nézem ki belőled. Ilyen neked eszedbe sem jutna ennyi évnyi együttélés után…
- Profi vagy abban, hogy megöld a helyzet pátoszát. Tudod miért mentem kiszellőztetni a gondolataimat? Hogy ma este le tudjam rázni a világot magamról, és teljes mértékben csak veled tudjak foglalkozni. Végigsétáltam a parton, végig jártam minden olyan kedves helyet, ahol oly sok évvel ezelőtt leültünk egy padra, elszívtunk egy cigit, bort ittunk, vagy épp csak a csillagokat néztük, míg hallgattuk a hullámok lágy loccsanását. Ez a dobozka végig markom börtönében volt, szorítottam, mintha csak ez út alatt az összes érzésemet irántad átvenné, és közben az járt a fejemben, miként kérjelek meg. Igazad van, annyira el voltam foglalva magammal, és azzal, hogy ellenállhatatlan legyek számodra, hogy el is felejtettem az időt. Igazad van, eszembe se jutott, hogy esetleg itthon vársz haptákba vágva, romantikusba öltöztetve a kis fészkünket, csak hogy végre egymással foglakozzunk. Kérlek, bocsáss meg.
- Te tényleg egy gyűrűt vettél nekem?
- Igen. Szeretném, ha én lehetnék az a férfi, aki minden szeretetet és segítséget megad neked. Szeretlek. Szerelmes vagyok beléd az első pillanattól kezdve. Szerettelek mikor még a világot járva kerested önmagad, és akkor is, mikor itthon kétségbe esve kilátástalannak láttál mindent. Az, hogy másnál keressem a boldogságot, elképzelhetetlen számomra. Azért kelek fel minden reggel, az ad erőt, hogy kinyissam a szemeimet, tudom, téged láthatlak meg először. Azért vagyok képes minden áldott nap dolgozni, mert tudom, így meg tudjuk valósítani azokat az álmokat, amiket együtt dédelgetünk. Te adsz értelmet az életemnek.
- Tessék, és már megint csak te. A te életed, a te terveid, és a te pénzed, amiből meg akarod őket valósítani
- A mi életünk, a mi terveink, ahogy most hívtad őket és nem utolsó sorban a mi pénzünk, mert együtt kerestük…
- Baszd meg a pénzt! Leszarom, érted, leszarom! Bármikor új életet kezdek, bárhol, és ezt nem akadályozhatod meg!
- Csináld csak! Igazad van! A te életed, és én csak magamhoz akarlak láncolni! És csak is önös érdekből! CSAK MAGAMÉRT! Egyet érthetünk abban szerintem, hogy én csak egy hatalmas hazugság buborékba rángattalak bele, hisz te ezt az egészet nem is akartad igazából, és rabszolga sorban senyvedsz évek óta. A szex rabszolgám, nem? Hisz álmomban rántottalak magamra az előbb is, és képtelen voltál tiltakozni, nem?
- Te mekkora egy tahó tudsz lenni!
- Neked meg elment az eszed!
- Azt mondod?
Csatt, majd egy csók. Két másik csatt! Egy lökés megsegítve a gravitációt, és a nyereg nélküli lovas újra vágtat.
- Most veszekszünk vagy szexelünk?
- Lehet a kettőt egyszerre is, nem gondolod?
Csatt!
- Megérdemled te szemét!
Csatt! Csatt!
- Aúúú! A fenekem! Ez fájt! Áhhh! Júúj, még sosem éreztelek ennyire egész benn. Én ezt ehegyáhltalán nehhm értem…
- Ne is! Nem ér a nevem, biztos az ördög bújt beléééhm… Lenne kedved most így névtelenül hozzám jönni?
- Meg akarsz gyűűhűrűzníííí…?
- Csak ha TE is szeretnéd…
Nyugalom, béke, harmónia, olyan, mi tán nem is létezhetne ennyire, ám mégis túl valóságos. Forró, lüktető, de súlya van. Mozdul és elernyed majd újra és újra. Kinyílik a szem, a felhők eloszlanak, újra sötét szoba, és egy csendesen szuszogó test a másikon, egy apró kéz, mi nyugodtan pihen a nagyobbon, egy pici villanás, ahogy a hold megcsillant a fémen. Koporsószerűen ölelő baldachin, mi most a végtelent nyitja meg. Az élet szép, csak te, világ vagy beteg…
