Aljzatán a fű már évek óta nem nő
Szűrné a levegőt, ha az üzem hagyná
Égi áldását szüntelen nem adná
Dolgozik a felhőgyár, ontja a szennyet
Fekete pamacsok takarják a mennyet
Ezer apró hangya robotol napról napra
Vérüket dolgozzák bele az acélozott vasba
Bőrük kiszárad a hatalmas kohók izzásától
Életük sivár a gépek zúgó világától
Kietlen tekintet mögött kopár érzelmek
Monoton cselekedet mit napról napra végeznek
Lelketlen droidok csellengnek erre-arra
Céltalan világuknak egy kocsma a Mekka
Ugyanakkor, ugyanott, ugyanazokkal, ugyanazt
E tétlenség minden ellenállót megkopaszt
Kénes kékes köd, mit cellulóz édesít
Kopogósra fagyot szívek közt ez mi érdesít
Sötét árny suhan át a kínkeserves éjszakán
Világít a szmogban, hajnalnak derekán
Megpihen egy oszlopnak deres búráján
Sehogy sincs úrrá maró szorongásán
Nincs nyugvása sehol, mégis ez lett tanyája
Reményvesztett emberek koporsójának bábája
Nincs alakja, nincs élete, égvilágon semmije
Bánatot zabál vacsorának ilyenkor reggelire
Poshadt lég tán, de annak is túl fáradt
Nem létező tollaira magány bőre száradt
Elkárhozott, egyedül van, meghalni is képtelen
Ahhoz élnie kéne ebben a fortyogó életben
Sanyarú sorsa azért rendelte e lélektelen mocsárba
Kebelezze be, lakjon jól feneketlen szája
Nincs egy szív se, miért itt egyáltalán kár lenne
Így se, úgy se az egésznek fikarcnyit sincs értelme
Rothadó agyarát mártsa tövig e élhetetlen létbe
S legyen ennek az egésznek mindenkorra vége
