2008. 12. 23.

Érintés

- Mire jó, az érintés?- ült föl hirtelen, majd nézett kérdően rám- Miért kell? Miért fontos ez ennyire? – Finoman felvonta a szemöldökét és az angyali hajzuhatag alól kacéran kikacsintott. Másnak tán nem tűnne kacérkodónak, főleg nem egy ilyen kérdés után, de tudom, Ő is ugyan azon gondolatokkal játszik el. Vagy viaskodna? Na, ezt én sem tudom eldönteni mivel mindkét érzés tábort vert arcán, és úgy látom, igen jól megvannak egymás mellet.

Szóval a labda pörög a levegőben, várva a lecsapásra. Rajtam a sor, hogy szavak kecses folyamába rendezzem gondolataimat, már ha képes leszek mondatokba foglalni érzékeim és érzéseim sugallta gyönyört, majd előszedve legmagabiztosabb és legnagyképűbb arcomat, általánosítva kibököm:

- Ez mindenkinek más… - na bumm, assz’em egy költő veszett el bennem, de valahol borzasztó mélyen – és olyan megfogalmazhatatlan.

Vannak olyan helyzetek, mikor nem szabad kinyitnunk a szánkat, nem szabad megszólalnunk, főleg nem, ha tudjuk, nekünk van igazunk, hanem csendben várni kell a megfelelő időpontra, a másik belátja tévedett, mert az mindig eljön, és na, akkor, jól irányzottan egy ecsetvonással fel kell rakni a pontot az i-re. Na, ez nem ez a helyzet volt. Először is, mert erre a kérdésre tényleg mindenki másra asszociál, mást érez és tart fontosnak, ergo nincs rá lexikonban fellelhető sablon válasz, saját magunkat kell megmutatnunk, és az biza piszok nehéz tud lenni. Numero kettő, várja a választ, szóval rögtönözni kell.

- De nem! Nem így! Neked például milyen?

Válaszolni kell. Nincs mese, nem az általános érzés maszlag kell, hanem hogy én mit érzek. Szóval csípőből.

- Bizsergető – brávó- olyan kellemesen lágy és selymes. Az ujjaim végén, először, aztán szépen lassan végigfut rajtam. – és a turbórudiban kezd el halmozódni.

- Utálom, ha megérintenek. Én sem érintek meg senkit, ha nem muszáj.

Na, bakker. Belecsaptam. Szóval nem általánosítunk, magunkról beszélünk, de azé’ véletlenül se például egymás érintéséről, ami megjegyzem ágyon fekvő lenne, ugyanis nem egész 5 centiméter választ el egymástól bennünket. De megértem ezt a leküzdhetetlenül áthidalhatatlan hatalmas nagy szakadékot, ezért támogatom, hajnali három órakor beszélgessünk azokról, akik mindkettőnket tökéletesen hidegen hagynak, mindenki másról.

- Jó, gondolhatod azért nem ez fut át rajtam, ha hozzám érnek a buszon. Én se szeretek másokat érintgetni.

- Egyszerűen utálom, ha bárki is hozzám ér! Gusztustalan és fúj!

Közbe kell lépni, mert ez így nem jó irányba mutat. Méghozzá gyorsan.

- Mégis hagyod, hogy hozzád érjek. Ráadásul nem is egyszeri alkalomról van szó…

- Jaj, nem rólad beszélek. Te nem vagy idegen. Bár néha azt is utálom, mikor te érsz hozzám.

Na kösz.

- Az érintés az intim. Engem ne érintsen meg bárki. De kell. Éreztetni és érezni. Hogy nem csak a hangját hallom, hanem érzem is magam mellett, a testének melegét, a borostáját, a kócos haját vagy akár a pocakját. – Tessék, ennyit az általánosításról. Máris visszakanyarodtunk ide a kis tetőtéri kuckóba. Bár persze, ez a jellemzés nem rólam szól, legalábbis ha rákérdeznék, hogy mi, akkor tutira ellenkormányozna, hogy nem, de azért mégis érdekelne, hogy miért húzza elő csak így kisujjból a klónomat, és kezdi el szeretni. Mert mondhatnám, ez azért már igencsak közel áll ahhoz az „sz” betűs állapothoz. Nem, nem a szopásra gondolok, bár ez bizonyos nézőpontból akár még igaz is lehetne.

- Azért örülök, hogy nem mindig tartozom az idegen kategóriába. Ez megtisztelő! Persze csak akkor, ha épp nem utálod, ha hozzád érek- Bingó, eastwood pofa a helyén, és a várt hatás nem maradt el.

- De nee, ez nem olyan! Ne csináld már. Most utálsz?

Imádom mikor ilyen. Azt hiszem, a korábban emlegetett helyzet, mikor szájzár van, most érkezett el. Nem kell bevágni a durcát, bunkózni, vagy játszani az Oscar-díjas sebzett szívet. Annyit kell csupán megtenni, egy kimért mozdulattal szemöldökfelhúzást váltani, és kibírni röhögés nélkül. A többi jön magától. Mint most is. Kapom a vízilovat a fejemre, vagy kétszer. Még szerencse hogy plüss. Most lehet ilyenért utálni?

- Szóval akkor ezt is utálod? – Példásan utánozva az épp ébredő oroszlán fürgeségét kihasználva hogy csiklandós, vadul belekezdek az Öröm óda egy néma felvonásának eljátszásába, talpát használva hangszerként. Pompás kezdés után vad folytatással megkapom a női kórust is, ami avatatlan fül számára úgy hangozhat, hogy „ wjááájjájújjájjújfújjájjúj wáááááááááá”. Nem tehetek róla. Ha vízilóval izgatnak, valahogy mindig zenélni támad kedvem.

Rövid pihegés után, elheveredve az ágyon, egy pillanatra lehunyom a szemem és csak élvezem a pillanatot. Mikor újra engedem beszűrődni a halovány fényt egy vidám sziluettet látok mellettem. Hason fekvő csodás női test, ritmusra lágy légtáncot járó pici lábakkal, amint épp cigarettát sodor. Persze csak a nagy idegre való tekintettel. Rendez-rendez-visszahajt-nyálaz-lesodor-leüt. Majd a számban érzem hirtelen a puha kis szivacsot. Újra nekiugrik a folyamatnak, ledarálja szinte két szempillantás alat, majd fél perccel később mindketten kékes karikák és pamacsok tengerében úszunk. Apró kék bogra ismét rám szegeződik, rezzenéstelen figyel, mégis nevet a pillája, majd miután úgy gondolta eleget csodáltam már a gyertyafényben szikrázó szemét, gonoszul oldalba vág. - Kegyetlen vagy. Tudd meg!

- Áágrh! Nem is. Te viszont az vagy tényleg!

- Tudod jól, hogy iszonyat csikis vagyok, és nagyon utálom.

- Akkor lehet, hogy nem volt véletlen, nem gondolod?

- Kegyetlen vagy.

- Az!

Ezzel hirtelen egy pillanatra magamra maradok a szobában, hiába fekszel mellettem, és csodálod a gyertya lángját, látom, messze magasan a felhők felett szállsz a madarak dalával és egy réten fekszel, ahol magadhoz öleled a mező összes illatát. Mit kéne ilyenkor tenni, nem tudom, de szerintem tökéletesen megfelel az elnyúlós, füstölgős várakozó pozíció, hisz nem sokára landolsz.

Bizser. De honnan is jöhet? Megvan, a fülemből! De mit hallok, amit nem hallok, de mégis bizsereg? Más érzés, főleg mert már a fülem körül is érzem, ráadásul négy különböző irányban oda vissza. Pardon, öt. Az érzéshez tartozik egy apró kecses kéz is, ahhoz váll valamint a többi alkatrész, és azt hiszem újra mellettem vagy. Lehet még közelebb is jöttél egy picit. Vagy nem is picit.

Tehát ennyi volt a nagy csata, melyet nem nyert meg és nem is vesztett el egyikünk sem. Már ha leszámítjuk a csiklandozott talpat, és a cirógatott fejemet. Szóval ugyanott tartunk, mint öt perccel ezelőtt. És mégsem…

Eltelt jó pár nap, tán már egy hét is, de az óta tudom már miért fontos az érintés. Színes madzagom sincs, pontosan milyen messze is vagy most tőlem, de ez nem lényeg. Lehetnél akár otthon, vagy csak a mellettem levő szobában, nem a távolság a lényeg, hanem, hogy olvashatom a gondolataidat, hallhatom a hangodat, még a rólad készült képet is nézhetem, mégsem olyan, mintha itt lennél. Nem szaladhat végig éhes ujjam hajad aranyló koronáján, nem pihentethetem meg édes nyakad ívén, nem kóborolhat hófehér bőrödön. A bizsergés megvan, ha erre gondolok, de az sem olyan. Nem az ujjbegyemből indul és terül szét testemen, hanem az agyamban érzem és onnan nem is megy sehová.

Sötét van, csend, hideg és egyedüllét. Ez a mondat valami zord képet festhet, mégsem az. Nem kell a fény, mert csak rávilágít olyan dolgokra, amiket nem akarok látni. A hideg nem kell, de velejárója annak az apró parázsló vörös pontnak a kezemben lévő bagó végén, így el kell fogadnom, hisz valamit valamiért. A csend csak segít. Még nem tudom, megőrülni, vagy rájönni valami igazán fontosra, de érzem, segít. Egyedül a magány, ami felé nem tudok kerekedni. Nem vagyok egyedül a házban, még csak a szobában sem, hisz a cicák a megszokott helyén békésen szundít, mégis úgy érzem, egyedül lebegek a nagy büdös semmi közepén, és még csak azt se tudom eldönteni, zuhanok e vagy emelkedek, mert se alattam se felettem, egyáltalán körülöttem nincs semmi, amihez viszonyíthatnék. Tehát lehet, csak lógok. Vagy függök. Igen, ez lesz a legjobb szó. Emlékképeim itt keringenek körülöttem, olyan sebességgel cikázva, nem csoda, hogy eddig nem vettem észre őket. Én pedig beléjük kapaszkodok. Megtartanak, sőt felemelnek, és puhán leraknak egy piszkosszürke pamacsra. Amint talpam hozzáér, mint a sebből kipréselt méreg, úgy szivárog el a szürkesége, s szemem előtt válik mennyei fekhellyé.

Le kéne tennem a fejem. Az lenne a legjobb. De mégse, hisz ki tudja mi lesz. Istenem, de puha. Egyszerűen, mintha körém öntötték volna. Egy picit a szememet is lehunyom. Bizsergés… De nem a fejemben, nem az ujjaimban. Tán ez lenne a szívem? Majd egy hang. Egy ismerős és oly kedves égi dallam…

- Mire jó, az érintés? …

2008. 11. 23.

Fohász, de kinek?

Értetlenség sűrű szurka lepi elmém nem fáradva

Gondot adva minden okra, ne gondoljak nőre, s csókra
Éjszakám meg úgy ne múlna, ne gondolnék mostra, s múltra
Nappalaim sorra összemosva egy irányba jeleznek, terelnének arany útra
Boldogságnak bütykös tompa kopott ujja, mutass rám megint, könyörgöm újra
Nem gondolok többé más nőre, s csókra, pompázzon szívemben szerelemének bokra
Csakis jövőre, s vele karöltve az izgő-mozgó mostra, érjen végre véget a lelkem kínzó mustra

Acélmű



Grafit köd lepte kietlen néma erdő
Aljzatán a fű már évek óta nem nő
Szűrné a levegőt, ha az üzem hagyná
Égi áldását szüntelen nem adná
Dolgozik a felhőgyár, ontja a szennyet
Fekete pamacsok takarják a mennyet

Ezer apró hangya robotol napról napra
Vérüket dolgozzák bele az acélozott vasba
Bőrük kiszárad a hatalmas kohók izzásától
Életük sivár a gépek zúgó világától
Kietlen tekintet mögött kopár érzelmek
Monoton cselekedet mit napról napra végeznek

Lelketlen droidok csellengnek erre-arra
Céltalan világuknak egy kocsma a Mekka
Ugyanakkor, ugyanott, ugyanazokkal, ugyanazt
E tétlenség minden ellenállót megkopaszt
Kénes kékes köd, mit cellulóz édesít
Kopogósra fagyot szívek közt ez mi érdesít

Sötét árny suhan át a kínkeserves éjszakán
Világít a szmogban, hajnalnak derekán
Megpihen egy oszlopnak deres búráján
Sehogy sincs úrrá maró szorongásán
Nincs nyugvása sehol, mégis ez lett tanyája
Reményvesztett emberek koporsójának bábája

Nincs alakja, nincs élete, égvilágon semmije
Bánatot zabál vacsorának ilyenkor reggelire
Poshadt lég tán, de annak is túl fáradt
Nem létező tollaira magány bőre száradt
Elkárhozott, egyedül van, meghalni is képtelen
Ahhoz élnie kéne ebben a fortyogó életben

Sanyarú sorsa azért rendelte e lélektelen mocsárba
Kebelezze be, lakjon jól feneketlen szája
Nincs egy szív se, miért itt egyáltalán kár lenne
Így se, úgy se az egésznek fikarcnyit sincs értelme
Rothadó agyarát mártsa tövig e élhetetlen létbe
S legyen ennek az egésznek mindenkorra vége 

2008. 10. 23.

Búcsúlevél a Tüzek Istennőjétől

Kedves Hölgyem!

Bocsásson meg, hogy csak így lenőzöm, ennek egyszerű az oka, Ön a tüzek Istennője, ki kegyetlen, s olybá tűnik ostoba. Bár kívántam már nem egyszer, vágna végig hátán urának láncos ostora, nem ezért zaklatnám, mégsem volnék goromba.

Ezennel kiírnám életemből! … ha tudnám, de nem megy eme tett, hisz Ön számomra oly sok kedves dolgot tett. Várjunk csak! Mit is? Hirtelenjéből egy sem megy, hisz mit okozott, abban nem volt semmi köszönet. Lehet, én láttam szívében csalfa lángot, de félrenéztem, hisz ahogy ábránk mutatja, az csak megszokásból parázslott. Látom, nem esnek jól, túlfűtött lényének ezek a szavak, mint a vízililiom s tavirózsa csokor, miért aznap elváltak fejek s nyakak.
Na jó, nem igaz, lehet nem ez volt a virág neve, s nem is halt meg senki, de felesleges lett volna, hisz kegyed száját se ujját napokon át irányomban nem hagyta el semmi. Utána is csak hebegett meg habogott, a növényhez kellő víz káros hatásának tudtam be e nyomokat, míg kedvesem, maga betegségnek színlelte a dolgokat. Vagy nem játszotta, nem tudom, s nem is érdekelne, bár tökéletes volt a hírzárlat, ha esetleg engem kérdezne, mégis egy gyönge kérdés, mi mondókámba, lehet illeszkedne, ha nem, hát bocsánat! Miért? Ennyi lenne az együgyű kérdés, s jön hozzá a magyarázat, bocs hogy általánosítok, de ne, mint minden nő, félre értve hülyeségen játszhasd a … ne haragudjon, most meg tegeztem, fene a gúnyámat, most hogy mondjam tiszta szívvel azt, hogy bocsánat? Azt hiszem, nem fogom, ez lesz a megoldás, hisz úgyse hallgatna meg, s így ajkamat is kerüli a hazudozás. Hisz a miért nem arra bátorkodna vonatkozni, hogy kegyed meg én… Bánja a kánya, keverek s majd újat dob a kártya, ön meg, mint láttam nem kell félteni, mármint ha, mit mondok tetszik érteni. Az érdekelne engem csak csupán, ezt az egészet miért kezelte kegyed ily bután? Rossz szöveg, tudom, de arra gondolom nem gondolt, a másik fél lehet, félti, s ez alatt aggódva tombolt.

De úgy tűnik egy letűnt világ letűnt reményének gyümölcse, ha eztán önre gondolok, jusson eszembe az a kevéske, mikor kedvessége, mosolyt csalt perceimbe. Vagy haragudnom kéne? Ön szerint, az jobb lenne? Ilyenkor hová veszett isteni bölcsessége? Tudja mit! Tudom már, mit teszünk, miközben egymástól érzéketlen búcsút veszünk. Kimutatkozunk, ennyi s kész, mintha bemutatkoznánk, csak fordítva az egész.

Kegyed úgy is légnek néz, önnek nem lesz nehéz, én meg csak tudnám mire fel ez az egész. De sebaj, tán úgy hozza a sors likas bárkája, egyszer még belebotlunk egymás lábába. Akkor, ha úgy gondolja, nézzen a szemembe, majd csak halkan dúdolja, labamba, erre én odahajolva, belesúgok a vadonba, isten hozott újra a karomba…
Doh! Addig meg legyen tüzes s kegyes, hisz mint istennő tökéletes, miképp választ ad saját magának a kérdésekre, s tán egyszer majd felfigyel az értékekre, s ez által nem lesz gyenge.

Örültem, hogy ismerhettem, tisztemet eztán is tisztelettel, teljes foggal, egészében, ellátom rendíthetetlen

Az izzó katlan őrzője, a fortyogó ínyenc nedű főzője, Satanus, aki visszatakarodik oda ahová való, míg ismét teljes nem lesz!

2008. 10. 16.


Imádat és függőség, éles szavak
Nyereg túloldalán ők fogadnak
Maradva plátóin elfojtva szenvedek
Hogy üljek középre? Segítsetek!
Csak szeretet, tán már szerelem?
Miért pirulok, s izzad tenyerem?
Érdekel mit mond? Csak melleit bámulom?
Remélem sikerült szám nyál csorgatva tátanom
Órákon át csacsogni, vagy hozzá se szólni
Nem tudom már, mit is kéne tenni…
Van hogy nem kellenek hűtlen szavak
Egy érintéstől bomlanak le verbális falak…

Van értelme? Se versemnek, se az életnek
Ám én mégis tiszta szívből élvezem hogy élhetek!

Reinkarnáció


Ha meghalsz, patak leszel? Tiszta, kék és ragyogó?
Apró falvakba girbe-gurbán betérő, életet hozó?
Megfáradt utazónak felüdülést, új erőt adó?
Hosszú életű? Szeszélyes? Mindent akaró?

Tisztaságod mocskolni, senki ne merje
Próba tévőt a sors bottal rútul el verje

Tükrödön nap sugára arany hajként úszik
Vidám ábrák tánca, mibe színes mező tarkít

Ha meghalok füst leszek? Koszos, szürke, mocskoló?
Városokba sunyi alattomos módón osonó?
Létet mérgező, fáradhatatlan rothasztó?
Szétterült? Végtelen? Fullasztó?

Tisztaságod mocskolni. Mégis csak merjem?
Persze! A Sors újra rútul elverjen?

Tükrödön nap sugára arany hajként úszik
Felette a szürke füst áhítozva kúszik

Te tenger leszel, mindent uraló óceán
Mélyen lenn elzárva, én leszek a kapitány
Háborogni támad felszíned, életeket ragadván
Belsődben ott leszek, mint feszítő magány

Ha egy hullámod száraz partra kivetne
Elmorzsolt könnycsepp lennék szemedbe

2008. 10. 08.

Ki is vagyok?



Honnan tudhatnám, ki is vagyok,
Ki is vagyok, s mit akarok?

Durva, selymes fátyolszerű nyugtalanság
Szenvedéllyel kacskaringózva vezeti kezem
Vagy ez lenne tán a merész vak tudatosság?
Mi után epekedve sóvárog rendületlen lelkem
Megalapozottan centralizált empirikus harmónia
Lét zöngéjével beteljesült mámoros ritmika
Pezsgő, fékezetlen, rezonáltan nyikorgó
Csendes, hűvös, édesen élesen érdes
Kemény fehér fénytős félénken átlátszó

Szürke napok zöld egyhangúsága
Mosolyod csempészett szín kavalkádja
Ritka felismerés tiszta ködös homályban
Izgalom, bizalom, nyugodtság, remény s derű
Egyetlen lüktető energiakapocs setét éjszakában

Ez nem én lennék, nem én egyedül
Mélységes gubódzás kedvtelenül
S ha sós csepp ül ki szemed sarkába
Lassú rontást zúdítok ez átláthatatlan világra!

Bíbor borostyán vöröslő aranya lepi be érzetem
Nektárt levedző méz szivárog át lelkemen
Kezed ismét békét lelt kezemben

2008. 09. 30.

Lelkiismeretes Kisördög

Czapp!
- De egy kis tündér! Hát nem odatolta neked a popsiját?! Remélem azért látod, még mindig atom jó a kufferja! És erre akar pár deka extrát?! Pff! Na! Te meg ne legyé’ már puhapöcs! Tessék odagilisztázni és hozzányomni, csak hogy képben legyen! Hahó! Hozzád beszélek! Hé!
Czapp!
- Maradj már csöndben! Nem látod, mind a ketten hulla fáradtak, aludni akarnak!
- Hozzád ki szól? Senki? Oké, én is így gondoltam, úgy hogy oszoljá’ csak!
- Nem! Nem engedem, hogy megint elkezd tömni a fejét a hülyeségeiddel!
- Miről beszélsz? A múltkor is bejött és nekem lett igazam!
- 20 esetből 3szor. Büszke lehetsz rá! Meg arra is, hogy a maradék 17 alkalommal meg leégetted vagy kínos helyzetbe hoztad. Mondhatom, szép kis lelkiismeret vagy!
- Cicuskám! A fogalomzavar mond valamit? Te vagy a lelkiismerete! Segitek, én a benne lakozó kisördög lennék…
- Kis? Lehet neked vannak lexikális problémáid, nem nekem, nem gondolod?
- Határozottan nem, viszont arra gondoltam már milyen boldogok lehetnénk, ha végre belepottyannál valami spirituális turmix gépbe, és jól ledaráltatnád magad!
- Te mekkora paraszt vagy! Nem kívánhatsz ilyet!
- Látod, nekem ez a fő profilom, meg a gonoszkodás, míg te vagy lelkizős rinyagép! Úgy hogy ne akadj le bogaram, ilyen az élet!
- Pont erről van szó, látod?! Bunkóságra, gorombaságra, balhézásra és egyéb rossz dolgokra vagy hitelesítve, nem pedig tanácsadásra a világ legszebb és legtisztább érzésének felfedezésében…
- Mármint a kefélésre gondolsz?
- Tahó! Én a szerelemről beszélek, és a két szerelemben égő test meghitt és romantikus összefonódásáról…
- Már megint miről lotyogsz? Ezek nem szerelmesek! Közük sincs hozzá!
- De igenis van! És nem ezek, hanem ők!
- Ja, max’ külön- külön, de azt se nagyon hinném. Azt viszont tudom, hogy Te maradi vagy és sötét. Úgy beszélsz, mintha a múltkor nem láttad volna EZEKET, ahogy egymásra keveredtek! Láttál ott romantikát vagy meghittséget? Bennük volt a töltés, begerjedtek, oszt’ ennyi. Én meg pont jó helyen voltam jó időben, hála az égnek az elején nélküled, és így drága barátocskánk is jó helyen lehetett. Így belegondolva, atom zsír kis helyen volt, de még mennyire! Vágod, hogy a csa…
- Csend! Egy szót sem! Nem becstelenítheted meg őket azzal, hogy kibeszéled a részleteket, mint valami pletykás vénasszony!
- Pedig pont a szaftos részletek a legfőbbek! Apró szaft, pont erről akartam beszélni, mielőtt közbevágtál volna…
Taccs!
- Hát ezt mégis hogy képzelted?!? Te lekevertél egyet?! Nekem!?
- Mint láthattad.
- Minden lelkiismeret furdalás nélkül?
- Simán, a jó ügy érdekében bármit!
- Tipikus nő, meg a hülye elvei! És ez a mákod, mert nem ütök meg ellenkező nemet.
- Már ne is haragudj, de nekünk nincs is igazán nemünk, a testünk csak képzelet, így akár…
- Ne akarjá’ dzsihádot… Inkább odanézz! Míg mi jártattuk, már megint összemásztak! Zsír, kezdődik elölről, pontosabban, ahogy így nézem, inkább hátulról ugranak neki!
- Akkor nyisd kis a szemedet és láss! Alszanak.
- Mi van, kopikonnak hiszed magad, hogy csak igy lopod a szöveget? Amúgy, a csajnak nyitva van a szeme!
- Nincs, alszik, hidd már el!
- Jó, a pillái télleg’ zárva vannak, de mégis honnan szülöd, hogy alszik, nézd már, a kezük minnyá’ összeér!
- Onnan szülöm, hogy míg ébren volt, mosolygott. Amikor pedig elszenderedett, akkor lehervadt a mosoly. A kezük pedig közel 10 perce így van, ikúfelügyelőkém!
- Na jó, ne próbáld már beetetni, hogy akkor ez egy elkezdtünk-begerjedni-de-félúton-bealudtunk-és-ez-igy-is-marad efektus.
- Pedig láthatod. Sőt, drága barátunk már horkol is.
- Honnan veszed, hogy nem a nőci?
- Na jó ez a végszó, elegem van belőled, úgyhogy mivel lassan elmerül az álmában, megelőzök egy kínos mondatközben eltűnést, és itt hagylak!
Czapp!
- Na pöcsöm, végre ketten maradtunk! Szó’, ott tartottam, nyomulj csak a felkínált popóra, kapd el a kezét, és repülj rá a nyakára, attól totál gerjed! Hallod?! Nemá’ pöcsöm, nehogy télleg’ bealudj! Ó bakker! Akkor viszont, ha már ennyire szivacs farok vagy, kívánom, hogy álmodban kvantanamói farokszen’ vics legyen a kosztod látástól mikulásig, és ne is ébr…
Czapp! 

2008. 09. 27.

Lázálom



Hazugság minden nem neked mondott szó

Sivár és szikes, mint odabent kiszáradt tó
Hiába lepi be keserű vérrel áztatott hó
Elhagytál, száműztél, többé nem lehet jó

Egyedül fekszem az ágyban, izzik mindenem
Szétrepeszt, megmar a hideg félelem idebenn
Nélküled bevégzem, a belsőm teljesen kietlen

Érzem még ajkaimon bőröd méz ízét
Mérgezi összetört szívem elhasznált vérét
Agyam kérdőjelezi létem értelmetlen értelmét
Várom már, de nem kívánom sose a végét

Álnok kép mit a vekker dala a fülembe lihegett
Elragad tőled, majdnem bíztat, csalfán hiteget
Egyszer talán még foghatom a puha kezedet

Érjen már véget, ez a megváltás, úgy várom
Szűnjön meg végre e rém, nem kívánt álom
Kinyitom a szemem, hajnali fényben arcod látom
Tudom jól, ez is csak egy kegyetlen álom

2008. 08. 23.

Fekete Gyöngy


Messzeségbe nyúló égszín végtelen látóhatár
Szélességénél csak mélysége nagyobb tán
Nála szebbet életedbe nem gondolnál

Örök léte midig is uralkodott
Idők kezdetén született, gyarapodott
Ki végét akarta, rútul csalódott

Nem bánt ő senkit, ki nyugtát nem zavarja
Amint zaklatod, sorsod el van varrva
Menekülésednek hidd el semmi módja

Ám mégis akadnak kik szövetségre léptek vele
Érte folyik testükben lelkük nedve
Szárazföldre lépni egyiknek sincs kedve

Tajtékhabjait szelik kereskedők és kalandorok
Értékeikre fájó fogú, galád kalózok
Őket üldöző számtalan hadi-hajórajok

Ám egy hajó végtelen mód portyázik
Üldözői közt győztesen cikázik
Kapitánya velük félelem nélkül packázik

Ült már rajta átok, és pihent már a fenéken
De hűtlen legénysége megmentette elégszer
Ő az, ki jobban van a halállal, mint az élettel

Egy dolog miatt csordult eddig könnye
Ha bajba került imádott Gyöngye
Szíve páncélján az egyetlen rost, mi gyönge

Fekete karavella, fekete árboccal
Mi nevetve dacol az őrjöngő viharral
Mert erősebb mit kapitánya eltervez, akar

Nyomát vesztették az angol fregattok
Hiába üldözték hétpróbás kalózok
Eltűnt, mintha elnyelték volna a habok

Egyetlen nyugodt helye a parton Tortuga
Kalóztanya, a féktelen kéjek városa
Itt érzi jól magát, ez az Ő világa

Fellázadt már ellene gyáva legénysége
Kirakták egy hordó rummal a Magány szigetére
De jól tudta, messze még élete vége

Átkot hozott rájuk e becstelen tettük
Kárhozott lett emiatt elveszett lelkük
Halhatatlanná vált minden egyes szervük

Sínylődtek az áruló első tiszt jóvoltából
Ki ellenszegült, kortyolhatott a végtelen óceánból
Az ördög csak kacagott rajtuk a pokol mély bugyrából

De Ő lepaktált vele, a képébe nevetett
Már aznap este a kabinjában fekhetett
Hisz a hajóján csak egy kapitány lehetett

Vén tengeri medve, mindenből hasznot húz
Még a múmiáról is egy réteg bőrt lenyúz
A fedélzetre nem tette lábát még túsz

Kezében dobogott a Bolygó hollandi szíve
Összeszorult markában Davy Jones mérgezett vére
Több száz év szolgálatnak ennyi lett a bére

Tájolója Észak felé még sosem mutatott
Amit akart mindig csak a felé húzott
Ő, pedig biztos hittel utána hajózott

Jack Sparrow, a mocskos kegyetlen kalóz
Száraz puskapor, lövedék és hozzá kanóc
Üres szíve folyvást csak kincs után húz

Egyszer talán végleg megnyugszik
Többet arany után nem sóhajtozik
Majd ha hajója a tenger fenekére úszik

De addig nyugtalan járja az óceánt
Legyőzi a halhatatlan ősi Leviatánt
Utána, pedig kihörpinti az üveg rumját

Ő minden becsületes hajós lázálma
Kisgyermekek elérhetetlen vágyálma
Szűzi fehérnép legádázabb rémálma

Ha a Fekete Gyöngy vitorláit látod
Felejts el minden nyugodt álmot
Hacsak nem életed végét várod

Féltékenység

Féltékenység
Mi alaptalan mar belül
Most, hogy tudom
Már nem vagy egyedül

Valaki megadja most azt
Amit én nem tudtam
Pedig próbálkoztam
De mellényúltam, elbuktam

Örülnöm kéne örömödnek
De nem tudok
Bevallom, önző vagyok
Nem is akarok

Útálom magam
Ily módon elásom büszkeségem
De mit tegyek
Te voltál az egyetlen tüneményem

Jó lett volna
Ha mellettem maradsz, nem hagysz el
Jó lett volna
Ha helyetted nem annyi ideig nem más ölel

Már nem keresem
Ki volt a hibás, más vagy mi
Megtaláltam magamban
Ez fog kíméletlen tönkretenni

Nem kívánok már mást
Bár jó lenne újra
Elhiheted, nem tudok
Átnyergelni más lóra

Próbállak elfejteni
Néha mintha sikerülne
De sose fog menni
Így kerülök le a földbe

Sose hitted
Mit szívem súgott
Azt hitted, csak a kéj
Mit ajkam füledbe búgott

Egyszer talán
Megbízol még bennem
Addig megteszem
Mit addig meg kell tennem

2008. 08. 20.

Semmit se értek


Miért írok most és miért nem alszom?
Miért csak írok és miért nem neked mondom?
Miért melletted fekszem, és miért nem szeretlek?
Miért húzlak magamhoz, miközben kergetlek?
Miért mellettem fekszel, és miért nem szeretsz?
Miért utállak úgy, hogy mégis kellesz?
Miért szeretkezünk, ha nem él szerelmünk?
Miért csak kefélünk, miközben szeretünk?
Miért hazudunk, mikor igazat vallunk?
Miért hallgatjuk meg, mikor csak csalódunk?
Miért vagy itt, és miért nem ott?
Miért dobog, mikor már rég halott?

2008. 07. 18.

Sivatagi báb


Sárgálló arany homok
Elkenődve magányos lábnyomok
Rendületlen imbolygó dűnék
Felettük röpködve rothadó csőrű tündék
Dombra fel, s aztán le, csábító végtelen
Kietlen kopár tenger, élettelen
Táncát tarkítja a kétségbeesett vízió
Maró szemcsék szűnni nem akaró
Frigyének oltárát fáradhatatlan kínzó
Nedvtől mentes részeg csízió

Egy hang száll a fellegekbe el a messzeségbe
Hihetetlen kapaszkodó a végtelen fényességbe
Édes dal, mit húz a vonó
Meggyötört testnek üdítően ápoló
Napnyugtató égi altató
Tán tüzes óriást köszöntő induló?
Várt megnyugvást elhessegető indító
Szüntelen ritmus, miképp dobban a szív
Életteli rigmus, mi magához hív

Új erő teljében, csak még egy buckányit fel
Feltárul, ontja magából mi új reményt ígér
Elkergetvén végzetet, ki mohón, tetején legel
Angyalbőrbe varrt boszorkány édesen zenél

Mögötte az izzó korong, haját fújja a szél
Nyugodtan ül, halálnak az életről regél
Ruhája meg-meglibben, oltalmazó kar
Magához húz, nem kér, parancsolva akar!
Isteni színmű, fortyogó pokol katlanán
Hangverseny, lét és végzet poros tornácán
Egy Fisz, egy Gé majd utána két E
Átitatja, messze még a vége
Egy Á, egy Cé, még egy Á és egy Áisz
Véged van utazó, ha most megállsz

Vöröslő ég mosódik egybe arannyal
Szétterül a fürtökbe lobogó angyalhaj
Négykézláb mászva, tíz körömmel kaparva
Egyre közelebb kaptatva a homokba
Kinyújtott kéz, mely már majdnem elérte
Könyörgő szem mered tiszta kék szemébe
De csak kacsint, majd szétoszlik nevetve

Ne! Ne! NE! Nem lehet csak délibáb!
Ajakon éreztette bőrének zamatát!
Ne! Ne! NE! Nem lehet csak képzelet!
Elnyűtt porhüvely mi okozta e szőke végzetet

Sehol sincs, elpárolgott kámfor
S vele együtt elillant az élet a pillából
Elernyedő ujjak, szertefolyó porok
Száradó testét csendben lepi homok 

2008. 01. 24.

Értelmesen Érzelmes Véglények

Szóval, akkor hogy is van? Vannak ugye a férfiak és a nők. Ez a legegyszerűbb kifejezés a két ellentétes nemre – itt megjegyezném, hogy nem térnék ki a két halmaz közös metszetére, azokra, akik még vagy már nem tudják hova is, tartoznak. Ez a két csudálatos teremtménye a földnek, rendelkezik két olyan jellemhibával, ami egyszerre teszi mennyországgá és pokollá a mindennapokat. E két tényező pedig az értelem és az érzelem. Megmondták már réges- rég, hogy ˝gondolkodom, tehát vagyok˝ (ejtsd: Cogito, ergo sum), ám én ezt megspékelném még egy leendőbeli szállóigével, ˝érzek, tehát szenvedek˝ (ejtsd: mélytorkos szívás). Ezek, amik minket vezérelnek. Nem a pénz és a szex. Azok csak az eszközeik.

Az értelem azt diktálja, szükséges teremteni egy biztos hátteret, azaz kell egy ház, kell legalább egy kocsi, egy telefon, internet, plazmás kábeltévé, mikrosütő no meg rádióval egybeépített hajsütő vasaló hónaljamtudja’ micsoda. Mondhatni kihat már az emeriken dzsrím, a lakosság trendi ámbátor mégis laza, virágzik a luxus no meg az elegancia, a tetején egy csipetnyi kis vagánysággal. Magyarul, minden tini arról álmodik, hogy egy ötös bömös volánja mögül üvöltő zene mellett úgy pattanhasson ki a trafikoshoz gyufáért, hogy közben az emberek megrökönyödjenek azon, hogy vehet fel egy koszos konvez csukát ahhoz az zakóhoz, mindehhez kiegészítőnek jön a rózsaszín hajszálcsíkos póló egy szakadtra koptatott lógós térdülepes gatyával körítve. Idilli nem?

De nem erről akartam beszélni, hanem arról, mindehhez a csodás kompozícióhoz semmi másra nincs is szükségünk, csak egy kamionnyi lóvéra, lehetőleg jelöletlen bankókkal. Mivel gondolom nem sokan vannak, akik ilyennel, szoktak beállni a mekdrájvba - persze csak azért, mert nem fér be és nem azért, mert épp nincs lábnál a pedál vagy kéznél a kulcs – nem marad más, mint a kokemény meló (megjegyzés: kokemény és nem kőkemény, de csak azért mer a kokemény sokkal keményebb). Tehát az értelmem azt diktálja az idill kedvéért, dolgozzam magam hülyére, és akkor minden frankón meglesz, amit csak szeretnék. Vagy vegyek fel hitelt, kapásból mindenem meglesz, és utána azért dolgozom magam hülyére, hogy törlesszek. Faja, nem?

Egy buktatóról nem beszéltünk. Pontosabban több buktatója is van az emberi létnek, de én most konkrétan egyre gondolok. Na jó, áttétesen kettőre. Az ember alapvetően csordában él. Szüksége van mások hülyeségére, irányítására, piszkálására és kárörömére. A testi vágyakat még nem is említettem. Belénk van programozva, egyedül érezzük csak magunkat szarul és éppen ezért keressünk társakat. Lehetnek barátok vagy szeretők. Itt lép életbe másik jellemhibánk valamint ömlik be az ellentétes nem életünk folyamába.

Mit is jelent az a szó, hogy érzelem? Egy olyan dolgot, ami egyszerre hasonlít a fejfájásos agyvérzésre, a törött szív rohamára, a kínos hasmenésre és izzadásos lázra, valamint az altesten beálló hullamerevségre az agyhalál bekövetkezte után. Vagy ez már a szerelem? Lehet, mivel az egy válfaja, ennek a fránya kis buktatónak. Mivel szükségünk van a társaságra, jobb esetben vannak barátaink. Nem mindenkinek, de általában szoktak lenni. Ő irántuk is táplálunk érzelmeket. Jókat, rosszakat, sivárokat és perverzeket, ki-ki maga válogatja, de akkor is érzelmek. És valljuk be őszintén, néha rohadtul unalmas, fájdalmas és tikkasztó ezeket az érzéseket rendben és karban tartani. Nem azért mert lusták vagyunk vagy mert nem szeretjük őket, hanem mert tényleg eszeveszetten lehetetlen feladat. Miért lehetetlen? Mert hazudunk. Ők meg nekünk. Ennyi. Nem gurítunk mindig akkorát a hanta golyón, de akkor sem vagyunk őszinték, és vázoltan mázolt képet festünk a másiknak a másikról, magunkról, vagy magunknak másokról. Ez van. Ne utáljuk ezért magunkat, mert ezt nem csak mi tesszük. Ha abba hagynánk, akkor sem váltanánk meg a világot, még egy picivel sem. Viszont elérnénk, hogy rövidtávon utálkozás legyen, akár magunkkal, akár másokkal. Ez ilyen 22-es csapdája.

Némely esetben előfordulhat azonban, hogy az érzelmeink tényleg őszintén kitörhetnek, és nem szabályszerű hogy pont a barátoknál. Vagy lehet hogy pont ott. Akkor pedig ott biza’ beindul a reakció, megmoccan a folyamat, és eredmény gyanánt kialakulhat valami más. Ami kiegészítheti azt a hatalmas-és-mézes-mázas-kolbász-kerítéses-kalácsházas-álmot, ami teljessé tesz bennünket, és nem utolsó sorban mondhatni segít elvégezni emberi kötelességünket, a fajfenntartást.

Nevezzük, ahogy akarjuk, mindenki tudja, miről beszélek, és mindenki tudja, hogy szükségünk van rá. Akkor mégis miért bonyolítjuk el ezt az egészet? Jó, persze, én is vágom, így izgalmasabb, pikánsabb és egyedibb, végül is a flört és a kacérkodás a világ egyik legjobb játéka. Mivel is lehet itt a probléma? Saját magunkkal szerintem. Az ember alapjába véve igencsak hülye. Tényleg. Hagyjuk, hogy vagy a fejünkben lötyögő poshad szénsavas mosogatóvíz vagy a fehérneműbe zárt hormonháztartásunk irányítson, mikor tudjuk, hogy csak akkor lesz jó, ha a kettőt együtt használjuk. Aztán jön a nagy válaszút, merre menjünk. Utána meg a rinya, hogy mért nem a másikat jelöltük meg. Ilyenek vagyunk és kész, senki se tagadja. Szeretünk szarul dönteni, és utána baromira szenvedni. Vagy már magán a döntésen kínlódni. Tökmindegy min, csak fájjon, ha rágondolunk, és ha ez megvolt utána mondhatni boldogság árad szét bennünk.

Ez hülyeség, miért kell ennek így lennie? Miért kell mindig sunyítani és arra gondolni, hol verik át a fejünket és hol, és hogy fognak fájdalmat okozni. Ha odaállunk a kedves remegő pillái elé és elrebegjük, hogy ilyen még eddig wáá soha, és senkivel és naná hogy hú és tulajdonképpen csak erre vártunk és hogy most mennyire hepi. Csipetnyi szépségével spékelve annak, hogy tényleg így gondoljuk, és csak az agyunkban száguldozó boldogság hormonkák dodzsemezése miatt nem tudunk értelmesen beszélni. Akkor miért az, az első gondolata a másiknak - az elmeháborodott után –
1. le akarja ráncigálni a ruháimat és meg akar dugni
2. szédít egy kicsit, tömi még a fejem a szövegével, aztán le akarja ráncigálni a ruháimat és meg akar dugni
3. biztos csúnyán kibabrált vele valaki, le akarja ráncigálni a ruháimat és meg akar dugni, csak hogy úgy érezze törlesztett
4. csak szimplán össze akarja törni a szívemet, miután leráncigálta a ruháimat és megdugott.

Mé’ nem jut soha egyszer az, az eszükbe, hogy mi van, ha tényleg igazat beszél. Jó, persze, van hogy tényleg a duma végén a ledugás a cél, de az a helyzet levágós és úgyis csak akkor működik rendesen, ha a csak-szex-és-más-semmi elv minkét (vagy több) fél számára elfogadott és észben tartott. De mi van akkor, ha csórikám nem azért löki itt a bamba képével ezt a sok áztatott rizsát, mert meleg van a gyomrában, vagy, mert lukat akar a másikéba. Jó persze, jön a válasz, már sokat csalódott eddig, és hogy nem szeretne újra. Akkor mennyé’ zárdába! Vagy nyeljél köveket, vagy nem tudom. Érdekes módon, az egyszer se fordul meg egyik drága agyában sem, hogy a másik is szenvedett már, őt is kidobhatták, megcsalhatták, hidegvérrel emocionálisan lemészárolták, és kiirtott lelkét penészes sóval hintették be (ami egyébként fizikai képtelenség, mármint a penészes só), vagy csak szimplán száraz szalmával etették és kinyomott szemmel az orránál fogva, vezették.

Akkor most felteszem a kérdést! Ilyenkor az értelem vagy az érzelem vezet? Csak, mert az érzelem azt mondhatja, hogy finoman hajolj oda, lágyan fogd meg a kezét, óvatosan karold át, lélegezd be bőrének parfüm illatát és máris jöhet a lamúrtól csöpögő csók. Erre jön az értelmi kontra! Pasiból van, abból is marad, azok meg szemét desznók, ergó ő is az, tehát összetöri a szívem. Doh! Vagy lehet, nem ez, hanem ez játszódik le, hogy az érzelem azt diktálja, uzsgyi vissza a csigaházba, eleget szenvedtél már, majd eljön az igazi, akivel úgy is minden perfekt, addig meg nem egy megterhelő dolog pókhálósra várni magad. És ekkor az értelem vaj’ mit diktálhat? Ne legyél lökött! Szeret téged, odáig van tőled, issza a szavaidat, a szemét le se tudja venni rólad, vigyáz rád és támogat, satöbbi, satöbbi.

Szóval ez a kettő örök hadba áll egymással, pedig a legnagyobb harmóniát alkotják. Szenvedünk tőlük, de kiszínezik azokat a szürke, poros és unalmas hétfőtől vasárnapigokat. Ám belegondolva, az állatok is simán megélnek e kettő nélkül. Nem is nélküle, inkább egybe vonva. Csak ők úgy hívják, ösztön. Karalábékat beszélek, ők nem mondanak semmit, nem tudják, hogy hívják azt, amit mondanának, ha tudnák, sőt azt se tudják, hogy van nekik. Csak mi mondjuk rájuk. Mi értelmesen érzelmes véglények. De pont ettől vagyunk emberek és nem állatok…

És ki mondta, hogy ez nekünk jó?