Értelmesen Érzelmes Véglények

Szóval, akkor hogy is van? Vannak ugye a férfiak és a nők. Ez a legegyszerűbb kifejezés a két ellentétes nemre – itt megjegyezném, hogy nem térnék ki a két halmaz közös metszetére, azokra, akik még vagy már nem tudják hova is, tartoznak. Ez a két csudálatos teremtménye a földnek, rendelkezik két olyan jellemhibával, ami egyszerre teszi mennyországgá és pokollá a mindennapokat. E két tényező pedig az értelem és az érzelem. Megmondták már réges- rég, hogy ˝gondolkodom, tehát vagyok˝ (ejtsd: Cogito, ergo sum), ám én ezt megspékelném még egy leendőbeli szállóigével, ˝érzek, tehát szenvedek˝ (ejtsd: mélytorkos szívás). Ezek, amik minket vezérelnek. Nem a pénz és a szex. Azok csak az eszközeik.

Az értelem azt diktálja, szükséges teremteni egy biztos hátteret, azaz kell egy ház, kell legalább egy kocsi, egy telefon, internet, plazmás kábeltévé, mikrosütő no meg rádióval egybeépített hajsütő vasaló hónaljamtudja’ micsoda. Mondhatni kihat már az emeriken dzsrím, a lakosság trendi ámbátor mégis laza, virágzik a luxus no meg az elegancia, a tetején egy csipetnyi kis vagánysággal. Magyarul, minden tini arról álmodik, hogy egy ötös bömös volánja mögül üvöltő zene mellett úgy pattanhasson ki a trafikoshoz gyufáért, hogy közben az emberek megrökönyödjenek azon, hogy vehet fel egy koszos konvez csukát ahhoz az zakóhoz, mindehhez kiegészítőnek jön a rózsaszín hajszálcsíkos póló egy szakadtra koptatott lógós térdülepes gatyával körítve. Idilli nem?

De nem erről akartam beszélni, hanem arról, mindehhez a csodás kompozícióhoz semmi másra nincs is szükségünk, csak egy kamionnyi lóvéra, lehetőleg jelöletlen bankókkal. Mivel gondolom nem sokan vannak, akik ilyennel, szoktak beállni a mekdrájvba - persze csak azért, mert nem fér be és nem azért, mert épp nincs lábnál a pedál vagy kéznél a kulcs – nem marad más, mint a kokemény meló (megjegyzés: kokemény és nem kőkemény, de csak azért mer a kokemény sokkal keményebb). Tehát az értelmem azt diktálja az idill kedvéért, dolgozzam magam hülyére, és akkor minden frankón meglesz, amit csak szeretnék. Vagy vegyek fel hitelt, kapásból mindenem meglesz, és utána azért dolgozom magam hülyére, hogy törlesszek. Faja, nem?

Egy buktatóról nem beszéltünk. Pontosabban több buktatója is van az emberi létnek, de én most konkrétan egyre gondolok. Na jó, áttétesen kettőre. Az ember alapvetően csordában él. Szüksége van mások hülyeségére, irányítására, piszkálására és kárörömére. A testi vágyakat még nem is említettem. Belénk van programozva, egyedül érezzük csak magunkat szarul és éppen ezért keressünk társakat. Lehetnek barátok vagy szeretők. Itt lép életbe másik jellemhibánk valamint ömlik be az ellentétes nem életünk folyamába.

Mit is jelent az a szó, hogy érzelem? Egy olyan dolgot, ami egyszerre hasonlít a fejfájásos agyvérzésre, a törött szív rohamára, a kínos hasmenésre és izzadásos lázra, valamint az altesten beálló hullamerevségre az agyhalál bekövetkezte után. Vagy ez már a szerelem? Lehet, mivel az egy válfaja, ennek a fránya kis buktatónak. Mivel szükségünk van a társaságra, jobb esetben vannak barátaink. Nem mindenkinek, de általában szoktak lenni. Ő irántuk is táplálunk érzelmeket. Jókat, rosszakat, sivárokat és perverzeket, ki-ki maga válogatja, de akkor is érzelmek. És valljuk be őszintén, néha rohadtul unalmas, fájdalmas és tikkasztó ezeket az érzéseket rendben és karban tartani. Nem azért mert lusták vagyunk vagy mert nem szeretjük őket, hanem mert tényleg eszeveszetten lehetetlen feladat. Miért lehetetlen? Mert hazudunk. Ők meg nekünk. Ennyi. Nem gurítunk mindig akkorát a hanta golyón, de akkor sem vagyunk őszinték, és vázoltan mázolt képet festünk a másiknak a másikról, magunkról, vagy magunknak másokról. Ez van. Ne utáljuk ezért magunkat, mert ezt nem csak mi tesszük. Ha abba hagynánk, akkor sem váltanánk meg a világot, még egy picivel sem. Viszont elérnénk, hogy rövidtávon utálkozás legyen, akár magunkkal, akár másokkal. Ez ilyen 22-es csapdája.

Némely esetben előfordulhat azonban, hogy az érzelmeink tényleg őszintén kitörhetnek, és nem szabályszerű hogy pont a barátoknál. Vagy lehet hogy pont ott. Akkor pedig ott biza’ beindul a reakció, megmoccan a folyamat, és eredmény gyanánt kialakulhat valami más. Ami kiegészítheti azt a hatalmas-és-mézes-mázas-kolbász-kerítéses-kalácsházas-álmot, ami teljessé tesz bennünket, és nem utolsó sorban mondhatni segít elvégezni emberi kötelességünket, a fajfenntartást.

Nevezzük, ahogy akarjuk, mindenki tudja, miről beszélek, és mindenki tudja, hogy szükségünk van rá. Akkor mégis miért bonyolítjuk el ezt az egészet? Jó, persze, én is vágom, így izgalmasabb, pikánsabb és egyedibb, végül is a flört és a kacérkodás a világ egyik legjobb játéka. Mivel is lehet itt a probléma? Saját magunkkal szerintem. Az ember alapjába véve igencsak hülye. Tényleg. Hagyjuk, hogy vagy a fejünkben lötyögő poshad szénsavas mosogatóvíz vagy a fehérneműbe zárt hormonháztartásunk irányítson, mikor tudjuk, hogy csak akkor lesz jó, ha a kettőt együtt használjuk. Aztán jön a nagy válaszút, merre menjünk. Utána meg a rinya, hogy mért nem a másikat jelöltük meg. Ilyenek vagyunk és kész, senki se tagadja. Szeretünk szarul dönteni, és utána baromira szenvedni. Vagy már magán a döntésen kínlódni. Tökmindegy min, csak fájjon, ha rágondolunk, és ha ez megvolt utána mondhatni boldogság árad szét bennünk.

Ez hülyeség, miért kell ennek így lennie? Miért kell mindig sunyítani és arra gondolni, hol verik át a fejünket és hol, és hogy fognak fájdalmat okozni. Ha odaállunk a kedves remegő pillái elé és elrebegjük, hogy ilyen még eddig wáá soha, és senkivel és naná hogy hú és tulajdonképpen csak erre vártunk és hogy most mennyire hepi. Csipetnyi szépségével spékelve annak, hogy tényleg így gondoljuk, és csak az agyunkban száguldozó boldogság hormonkák dodzsemezése miatt nem tudunk értelmesen beszélni. Akkor miért az, az első gondolata a másiknak - az elmeháborodott után –
1. le akarja ráncigálni a ruháimat és meg akar dugni
2. szédít egy kicsit, tömi még a fejem a szövegével, aztán le akarja ráncigálni a ruháimat és meg akar dugni
3. biztos csúnyán kibabrált vele valaki, le akarja ráncigálni a ruháimat és meg akar dugni, csak hogy úgy érezze törlesztett
4. csak szimplán össze akarja törni a szívemet, miután leráncigálta a ruháimat és megdugott.

Mé’ nem jut soha egyszer az, az eszükbe, hogy mi van, ha tényleg igazat beszél. Jó, persze, van hogy tényleg a duma végén a ledugás a cél, de az a helyzet levágós és úgyis csak akkor működik rendesen, ha a csak-szex-és-más-semmi elv minkét (vagy több) fél számára elfogadott és észben tartott. De mi van akkor, ha csórikám nem azért löki itt a bamba képével ezt a sok áztatott rizsát, mert meleg van a gyomrában, vagy, mert lukat akar a másikéba. Jó persze, jön a válasz, már sokat csalódott eddig, és hogy nem szeretne újra. Akkor mennyé’ zárdába! Vagy nyeljél köveket, vagy nem tudom. Érdekes módon, az egyszer se fordul meg egyik drága agyában sem, hogy a másik is szenvedett már, őt is kidobhatták, megcsalhatták, hidegvérrel emocionálisan lemészárolták, és kiirtott lelkét penészes sóval hintették be (ami egyébként fizikai képtelenség, mármint a penészes só), vagy csak szimplán száraz szalmával etették és kinyomott szemmel az orránál fogva, vezették.

Akkor most felteszem a kérdést! Ilyenkor az értelem vagy az érzelem vezet? Csak, mert az érzelem azt mondhatja, hogy finoman hajolj oda, lágyan fogd meg a kezét, óvatosan karold át, lélegezd be bőrének parfüm illatát és máris jöhet a lamúrtól csöpögő csók. Erre jön az értelmi kontra! Pasiból van, abból is marad, azok meg szemét desznók, ergó ő is az, tehát összetöri a szívem. Doh! Vagy lehet, nem ez, hanem ez játszódik le, hogy az érzelem azt diktálja, uzsgyi vissza a csigaházba, eleget szenvedtél már, majd eljön az igazi, akivel úgy is minden perfekt, addig meg nem egy megterhelő dolog pókhálósra várni magad. És ekkor az értelem vaj’ mit diktálhat? Ne legyél lökött! Szeret téged, odáig van tőled, issza a szavaidat, a szemét le se tudja venni rólad, vigyáz rád és támogat, satöbbi, satöbbi.

Szóval ez a kettő örök hadba áll egymással, pedig a legnagyobb harmóniát alkotják. Szenvedünk tőlük, de kiszínezik azokat a szürke, poros és unalmas hétfőtől vasárnapigokat. Ám belegondolva, az állatok is simán megélnek e kettő nélkül. Nem is nélküle, inkább egybe vonva. Csak ők úgy hívják, ösztön. Karalábékat beszélek, ők nem mondanak semmit, nem tudják, hogy hívják azt, amit mondanának, ha tudnák, sőt azt se tudják, hogy van nekik. Csak mi mondjuk rájuk. Mi értelmesen érzelmes véglények. De pont ettől vagyunk emberek és nem állatok…

És ki mondta, hogy ez nekünk jó?