Lusta köd emelkedik fel a sírkövek árnyékáról
Elbúcsúztatjuk szerettünket e zabolátlan világától
Ki tegnap még hús és vér, lélegző lélek volt
Ma az égbe viszi a víz, a halott szürke port
Ez már nem ő, csak egy mállott porhüvely
Hisz lelke a tiszta égen táncol már az ősökkel
Rögös útja egy csapásra megszűnt létezni, elfogyott
S mi, kik maradtunk, tanakodunk, maga mögött mit hagyott
Az égető üresség, mely most keservesen fáj
Idővel elmúlik, elfelejt gyötörni tán
A nyom, mit szívünkben hagyott sosem kopik
S ha e sötét éj után végre már hajnalodik
Meglátjuk az ékes fényt, mit nekünk adott
S újra érezzük a szeretetet, mit szívünk Tőle kapott
Lelkünkben élsz tovább, míg itt bent dobog
S a vén Idő felettünk is végleg el robog
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése