Érzem Szellemed, a helyet átjárja hűséged
Tájának szépsége sejtem miért varázsolt
Emléked délután elűzte egykedvűségem
S szívemen tátongó lukra fedést kovácsolt
Fedést vagy feddést, ki hogy nézi
Egy bús vándor ül a porban, s azt érzi
Szerelmes virágszála a közelében nyílik valahol
Ő pedig illata után szimatolva elkeseredve kóborol
De hova tovább, mi legyen a következő lépés
Hisz eddig több száz kilométer, s egy porig érő égés
kiszáradt szíve lépés hallatán vadul kalapál
Egy pillanatra feltűnik egy rá mutató fénysugár
Majd szerte illan, keserű epét keverve szája szélére
S azt se tudja, miképp ér ezen agyrém végére
Mert távol került Ő, ki olyan közel volt
Szomorú fejet rajzol az égre a vidám Hold
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése